Mária Neve Római Katolikus Egyházközség Solt

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Írások, gondolatok

Útravaló>>

MÁRIA NEVE – templombúcsú – Solt 2015

Krisztusban kedves testvérek.
           Hogy jobban megértsük Mária Neve ünnep lényegét, nézzük meg a történelmi eseményt, mely által ünnepünk keletkezett. Azt hiszem, hogy a mai események fényében, szükségesség válik, hogy a történelemből tanuljunk.
         329 évvel ezelőtt, 1683 szeptember 12-ének délutánján, a Wien folyócska bal partján Sobieski János lengyel király, mintegy 14 ezer gyalogos, harcedzett katona élén „kibújt” a bécsi erdőből, ahol, ahol még több ezer lengyel huszár és 26 ágyú rejtőzött. Tekintetével végigpásztázta a folyócska széles völgyét, mely enyhén lejtett Bécs felé, s a távolban látta, ahogyan megvillannak török ágyúk torkolattüzei, és a hatalmas, mintegy 50 ezer fős török tábor.

         Első parancsa az volt, hogy egy csapat huszár derítse fel a terepet, nincsenek-e árkok, mélyedések, hogy a sereg akadálymentesen haladhasson előre. A huszárok nagy ívben átvágtattak a török állások között, -veszteséget is szenvedtek ugyan-, de nagy riadalmat is okoztak. Kara Musztafa hadvezér, mivel azt hitte, hogy itt a fősereg, saját hatalmas lovasságát küldte ellenük, akik a vakmerő lengyeleket az erdő széléig üldözték vissza. Itt viszont nem maradt el a „szívélyes fogadtatás” sem, a lengyel ágyúk visszafordulásra késztették a török sereget, amelynek soraiban elődeink: Apafi Mihály, Thököly Imre, a moldvai és a havasalföldi vajdák csapatai de a tatárok is harcoltak. Sobieski kihasználva az alkalmat, hogy zavart keltett a török seregben, akik csak annyit láttak, hogy a huszárok eltűnnek az erdőben, buzogányával jelet adott a mindent eldöntő támadásra.

           A lengyel király vezette császári hadsereg először lassan, majd mind jobban felgyorsulva, fülsiketítő robogással és csatakiáltással rontott az ellenségre, mindent levágott, ami útjába állt, és megfutamította a török hadakat. A törökök élükön a nagyvezérrel fejvesztve menekültek, átgázolva a kis folyón is. Mivel a nap a láthatár alján járt és a távolban már sötétedett, az ellenség üldözéséhez túl késői óra volt, – Sobieski megállt a folyónál, majd katonáival körülvette az ellenség maradék táborát, amely megadta magát.

      Bécs megmenekült, a város és nemsokára egész Magyarország felszabadult. Eközben Lipót császár híveivel előbb Linzbe, majd Passauba menekült, ahol a kapucinusok kolostortemplomában, a Mariahilfe kegykép előtt családjával kétségbeesetten imádkozott a népért.

     Sobieski pedig aznap este a töröknagyvezértől zsákmányolt sátorban, a testőrök fáklyái között két levelet írt. Az egyiket XI. Ince pápának, ezekkel a szavakkal: Jöttünk, láttunk, és Isten győzött!. A másikat szeretett feleségének írta, amelyet így kezdett: Urunk Istenünk, nemzetünknek olyan győzelmet és dicsőséget aratott, amelyről a korábbi századok nem hallottak.
XI. Ince pápa pedig elrendelte, hogy szeptember 12-én az egész világegyházban üljék meg Mária neve ünnepét. Pénzt gyűjtött össze, bevetette minden politikai befolyását, és nemsokára megalapította a Törökellenes Ligát, amely néhány v múlva kiűzte a törököt a keresztény Európából…
Krisztusban kedves testvérek!
     A törökökről azóta kiderült, hogy szegről-végről még rokonok is a magyarokkal, a Habsburgokról meg az, hogy nem mindig tettek jót nekünk katolikusoknak, és az egész magyarságnak sem… A részleteket hagyjuk a történészekre…Az iszlám veszély ma jobban fenyegeti Európát, mint ezelőtt 3-400 évvel. Akkor mi a teendő? Fogjunk újra fegyvert, alakítsunk iszlám-ellenes szövetséget a keresztények védelmében?
 Elődeink a Boldogságos Szűz égi oltalmában bíztak, és a győzelmet is neki tulajdonították. Ahogy mondani szokás: a tények makacs dolgok. A történelem bebizonyította, hogy jól tették…Megmentették a keresztény név becsületét.
     Ahogyan a házasságok az égben köttetnek, úgy az igazi nagy harcok is a lélek mélyén dőlnek el. Nem lehetünk kívülállók, meg kell vívnunk a saját harcunkat, és ami még fontosabb, együtt. A keresztény seregek akkor nem voltak egységesek, de a Gondviselő Isten és Mária nevének oltalma elhárította a veszélyt Európa népei fölül. Ma is csak a közös cselekvésben, a közös imában van az egyetlen erőforrásunk. Nem elég hogy vannak jó kezdeményezések, hogy vannak kegyhelyeink és Mária Rádió, miközben vallásszabadság címén mindenféle zagyvaságot és tőlünk idegen keleti-nyugati, felhígított vallási koktélt fogyasztunk és terjesztünk, mert hát ’erre van igény’. Ha meg akarunk maradni Mária kötényében, akkor nekünk közösségként is oda kell hajtanunk szívünket, akaratunkat Szent Fiának evangéliumához.
    A név a régieknél az egész személyt jelentette. Megpecsételte a hordozó személy sorsát. Jellemezte karakterét. A név viselője névadójával azonosult. A mai lányok asszonyok hogyan viselik a Mária nevet? Azonosulnak-e a névadóval? Mi hogyan viselkedünk, tudunk e azonosulni azzal a szentel amelynek nevét viseljük. Tudunk lenni Szent Ferencek, Szent Margitok, Szent Istvánok, Szent Erzsébetek, Szent Lászlók és még sorolhatnánk…
Mária Neve: - „Tengernek csillaga” – hajósok, nem találtak haza. Ameddig nem volt iránytű az igazi útmutató a csillag volt.  Sarkcsillag, biztos támpont, mutatja az utat. Mária is mutatja nekünk az utat.  „Tegyétek meg mindazt amit a fiam mond” – így szólt a Kánaáni menyegzőn, de ezt mondja nekünk is minden nap.
    Ha az utcán gyermekét babakocsiban tologató vagy sétáltató kismamával találkozunk, első kérdéseink egyike, hogy hívják?…
    Minket hogy hívnak? Mi máriás keresztények vagyunk-e? Látszanak-e rajtunk Mária nevének jegyei? Van-e időnk, erőnk, szándékunk másokért közbenjárni, rajtuk segíteni. Szeretetünkkel begyógyítjuk-e a körülöttünk élők sebeit? Világosságot, szépet, jót sugárzunk-e magunk kerül beszédünkkel, hitünk erejével, tapintatunkkal, nagyvonalúságunkkal? Számíthatnak-e ránk mások- családtagok, barátok, munkatársak -, vagy begubózunk önző hétköznapjainkba, gondjainkba és állandóan panaszkodunk?
    Mária a mi édesanyánk, de nemcsak, a miénk. Ő nemcsak a magyarok ősi Boldogasszonya, hanem ő az Egészen Szép Szűz, akinek köténye alá befér minden nemzet, minden vallás fia-lánya, beférnek a muzulmánok és a hinduk, beférnek az indiánok és a kínaiak egyaránt. Az ő neve összetartozásunk záloga, ő mindenkinek az édesanyja. Neve nemcsak megkülönbözteti őt a föld minden asszonyától, hanem személyében az egész emberiség égi közvetítője jelent meg a földön. Akihez életünk bármely pillanatában bizalommal fordulhatunk.
Nem tudjuk mit hoz a jövő, Mária sem tudta, csak egyet tudott. a jövő Istentől jön , éppen ezért kell nekünk is örökös Igenek lennünk Isten felé és bízzunk abban, hogy ha veszély lesz országunkban, Európában össze fogunk majd újra mint ezelőtt 329 évvel a Bécsi csatánál, és Isten és Mária segítségével megmaradunk kereszténynek és magyarnak.   Ámen

Balázs Bábel
NAGYBÖJTI ÜZENET


Krisztusban Kedves Testvérek!

Minden nagyböjti időszak Jézus megkísértésének történetével kezdődik valamelyik evangélista tollából. Ebben az esztendőben Márk evangéliumát olvastatja Egyházunk, aki tudvalevőleg a legrövidebben, legtömörebben fogalmaz, de jelképei a többi evangélista kiegészítésével feltárják az üdvösségtörténetnek olyan mélységeit, amit ha az idők jeleit értelmezve olvasunk, örök időszerűséggel szólítanak meg bennünket. Jézust megkísértette a pusztában a sátán, akiről majd később Jézus maga mondta, hogy nem más, mint „a hazugság atyja” (Jn 8,44). Az az odavetett mondat a megkísértés Márk szerinti elbeszélésében: „vadállatok között élt és angyalok szolgáltak neki” (Mk 1,13), visszautal a teremtéstörténetre, amikor még az ember békességben volt Istennel és a teremtett világgal, de a bűnbeesés után – amelyre a gonosz lélek az embert hazugsággal rávette – megzavarodott az ember Istenhez, természethez való viszonya, amely mind a mai napig tart. Lelkiismeretében szembe került az Istennel és elindította az embertársai elleni bűnfolyamot, ami Jézus perében tetőzött. A perben csak hazugsággal, rágalmakkal és gyűlölettel lehetett halálos ítéletet hozni.
Jézus legyőzte a sátánt és visszaállította önmaga környezetében a paradicsomi rendet. Ő lett a második Ádám, aki egyben megváltást hozott az embernek. Ő lett az, akinek a próféták jövendölése szerint „szájában nem találtatott hazugság” (Iz 53,9), akinek szava hatalommal teljes, és Ő a megtestesült Ige. Az az Ige, aki már a teremtéskor is ott volt és az a Szó vált láthatóvá benne, amely által Isten teremtette a világot (vö. Kol 1,16). Éppen ezért az embernek adott legnagyobb ajándékok egyike és az emberben talán a legcsodálatosabb, hogy beszélni tud, mert a beszéddel a halhatatlan lélek képességeként megfogalmazott gondolatokat ki tudja fejezni. Beszéddel életeket menthetünk, életeket irányíthatunk, az életnek célt adhatunk, kapcsolatba kerülhetünk Istennel. Az egész üdvösség története a beszédnek története is, „mert sokszor és sokféleképpen szólt Isten a próféták által, a végső időkben Fia által szólt hozzánk” (Zsid 1,1). Jézus Krisztusban ez a szó megváltó Szó is lett, az ember által elrontott történelmet helyrehozta, evangéliuma pedig kijelölte számunkra az Istenhez vezető utat. Gondoljunk örökbecsű példázataira, a Hegyi Beszédre, benne a Nyolc Boldogság tanítására, utolsó vacsorai imájára, a föltámadás utáni bíztatására. Szava hatalom volt, mert az ember legnagyobb vereségét, a halált is megfordította: „Én vagyok a föltámadás és az élet” (Jn 11,25). Az Ő Szava „út, igazság és élet” (vö. Jn 14,6).
Ehhez képest milyenné lett az emberi szó: istenkáromló, trágár, gyűlölködő, telve hazugsággal a közbeszédben, a politikában, de még a szellemi életben tevékenykedőkről is sokszor el lehet mondani, hogy megnyilatkozásaik „az írástudók árulása”. Mennyi szószátyárság, üres közhely van ebben a világban, pedig Jézus azt tanítja: „Minden fölösleges szóról számot adunk, szavaink alapján mentenek föl vagy ítélnek el bennünket” (Mt 12,36). Mi a fölöslegesen kimondott szó? Ami nem serkent a jóra, amiből nem épülünk hitben, szeretetben, amiből nem ismerjük meg az igazságot, ami által egymásnak nagyon súlyos kárt okozunk. Ferenc pápánk hivatalba lépése óta többször foglalkozott a pletykával, megszólással, rágalmazással, az adott szó meg nem tartásával, amit a legsúlyosabban elítélt.
A Tízparancsolatból a nyolcadik parancsolatot már az Ószövetség is alaposan földolgozta: a hamis tanúskodásnak, az esküszegésnek, a rágalmazásnak eseteit, amelyre Jézus a Hegyi Beszéd radikalizmusával egyszerűen csak annyit mondott: „Én pedig azt mondom nektek, egyáltalán ne esküdjetek, sem az égre, mert az Isten trónja, sem a földre, mert az lába zsámolya, sem Jeruzsálemre, mert a nagy király városa. Még saját fejedre sem esküdjél, mert egyetlen hajszáladat sem tudod fehérré vagy feketévé tenni. Ellenben a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem. Ami ezen felül van, a gonosztól való.” (Mt 5,34-38) Korunkban a szavak által történő vétkezés úgy is világméretűvé lett, hogy különböző technikai eszközökkel felelőtlenül, felelősségre vonás nélkül mások becsületébe gázolhatunk és életutakat tönkretehetünk. Nemcsak a sajtónak vannak ilyen bűnei, hanem az egyes embereknek is. Az utóbbi időkben nagy vihart kavart a liberális sajtóértelmezés, amellyel bármit, bárkit, vallásos meggyőződéseket gúnyolhatnak és tönkretehetnek. A média olyan, mint minden eszköz: jóra és rosszra használható, ahogyan a késsel lehet kenyeret vágni, de ölni is. A médiával lehet lélekgyilkosságot elkövetni és a szeretet civilizációját építeni. Ez az egyes emberre is vonatkozhat.
Szomorúan tapasztalom, hogy egyházközségeinkben vannak olyan emberek, akik másokat megrágalmaznak, nevüket nem vállalva feljelentenek, féligazságot, hamis információkat közölnek. Ha rákérdezünk ezekre a vádaskodókra, honnét tudja ezt, és mivel bizonyítja, akkor nagyon sokszor ez a válasz: „Hallottam, ezt beszélik”. Pilinszky János írta, hogy minden nyelvromlás valódi oka a szeretet hiánya. Akik alaptalanul vádaskodnak, egyben azt is kinyilvánítják, hogy nincs bennük szeretet.
Nagyböjt kezdete van, Jézus fölhívó szava, hogy térjetek meg és tartsatok bűnbánatot, szóljon személyesen nekem is, vizsgáljam meg a lelkiismeretemet, hogyan bánok szavaimmal, mit mondok másokról, mert ez egyben tanúságtevés is. Ugyanakkor határozzuk el, hogy vállaljuk a szó fegyelmét, amiről Jakab apostol tanítja: „Ha valaki nyelvével nem vétkezik, tökéletes ember, az képes egész testét is megfékezni” (vö. Jak 3,2). A vallásos ember meghasonlottsága az apostol szerint: „Nyelvünkkel áldjuk az Urat és az Atyát, és vele átkozzuk az embereket, akik Isten hasonlóságára vannak teremtve. Ugyanabból a szájból áldás és átok száll. Testvéreim, ennek nem szabad volna így lennie.” (Jak 3,9-11).
A húsvéti készületben bánjuk meg beszédünkkel elkövetett bűneinket is, tegyük napi feladattá, hogy vigyázunk szavainkra és kérjük az Urat Salamon királlyal: „Adja meg nekem Isten, hogy bölcsen beszéljek.” (Bölcs 7,15)

Kalocsa, 2015 Nagyböjtjén
† Balázs
é r s e k

Ferenc pápa nagyböjti üzenete

Ferenc pápa hagyományos nagyböjti üzenetét idén az „Erősítsétek meg szíveteket” (Jak 5,8) felszólításból kiindulva fogalmazta meg.

Kedves Testvéreim!

A nagyböjt a megújulás ideje az egyház, a közösségek és minden egyes hívő számára. Legfőképpen azonban a kegyelem ideje (vö. 2Kor 6,2). Isten nem kér tőlünk semmi olyat, amit előtte már meg ne adott volna nekünk: „Azért szeretjük (az Istent), mert ő előbb szeretett minket” (1Jn 4,19). Nem közömbös velünk szemben. Mindannyiunk életét szívén viseli, név szerint ismer minket, gondoskodik rólunk és keres minket, akkor is ha elhagyjuk Őt. Mindannyiunk élete külön-külön érdekli Őt. Szeretete az, amely megakadályozza, hogy közömbös legyen az iránt, ami történik velünk. Csakhogy előfordul, hogy amikor jól vagyunk, jól érezzük magunkat, bizonnyal elfelejtkezünk másokról (amit az Atyaisten soha sem tesz), nem érdekelnek a problémáik, szenvedéseik, az igazságtalanságok, amiket elszenvednek…, ilyenkor szívünk közömbössé válik: amíg én viszonylag jól vagyok és jól érzem magam, elfelejtkezem azokról, akik nincsenek jól. Ez az önző, közömbös magatartás mára világméreteket öltött olyannyira, hogy a közömbösség globalizációjáról beszélhetünk. Olyan visszás helyzetről van szó, amivel keresztényként szembe kell néznünk.

Amikor Isten népe megtér az ő szeretetéhez, megtalálja a választ azokra a kérdésekre, melyeket a történelem folytonosan elé állít. Az egyik legsürgetőbb kihívás, amiről szeretnék beszélni ebben az üzenetben, az a közömbösség globalizációja.

A felebarát és Isten iránti közömbösség valós kísértés nekünk, keresztényeknek is. Minden nagyböjtben szükségünk van arra, hogy újra meghalljuk a próféták kiáltását, akik felemelik hangjukat és felráznak minket.

Isten nem közömbös a világ iránt, hanem annyira szereti, hogy Fiát adja oda minden ember üdvösségéért. Isten Fiának megtestesülésében, földi életében, halálában és feltámadásában végérvényesen megnyílik a kapu Isten és az ember között, az ég és a föld között. Az egyház pedig olyan, mint egy kéz, mely nyitva tartja ezt a kaput az ige hirdetése, a szentségek kiszolgáltatása által, a hitről való tanúságtételen keresztül, amely a szeretetben válik hatékonnyá (vö. Gal 5,6). A világ mégis az önmagába zárkózás és afelé hajlik, hogy becsukja azt a kaput, amelyen keresztül Isten belép a világba és a világ Istenbe. Így a kéznek, vagyis az egyháznak sosem kell meglepődnie, ha elutasítják, elnyomják és megsebzik.

Isten népének tehát meg kell újulnia, hogy ne váljon közömbössé és ne zárkózzon önmagába. Három szentírási szakaszt szeretnék elmélkedésül ajánlani ehhez a megújuláshoz.

1. „Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele” (1 Kor 12,26) – az egyház

Isten szeretetét, amely megtöri a közömbösségnek ezt a halálos magába zárkózását, az egyház kínálja fel tanításával és legfőképpen tanúságtételével. Azonban csak arról lehet tanúságot tenni, amit előtte megtapasztaltunk. A keresztény az az ember, aki megengedi Istennek, hogy betöltse őt jóságával és irgalmával, hogy magára öltve Krisztust hozzá hasonlóan Isten és az emberek szolgájává legyen. Jól emlékeztet erre a nagycsütörtöki liturgiában a lábmosás szertartása. Péter nem akarta, hogy Jézus megmossa a lábát, de aztán megértette, hogy Jézus nem pusztán példa akar lenni arra, hogyan mossuk meg egymás lábát. Ezt a szolgálatot csak az tudja megtenni, aki előtte hagyta, hogy Krisztus megmossa a lábát. Csak az lehet „közösségben vele” (Jn 13,8) és ezáltal tudja szolgálni az embert.

A nagyböjt megfelelő idő arra, hogy hagyjuk, hogy Krisztus szolgáljon minket, és így olyanokká váljunk, mint Ő. Ez akkor valósul meg, amikor hallgatjuk Isten igéjét, és amikor a szentségekben részesülünk, különösen az Eucharisztiában. Ebben azzá válunk, amit magunkhoz veszünk: Krisztus testévé. Ebben a testben a közömbösség, amely úgy tűnik, oly gyakran hatalmába keríti szívünket, nem talál helyet. Mert aki Krisztusé, az egyetlen testhez tartozik, és Benne az emberek nem közömbösek egymás iránt. „Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik örül vele” (1 Kor 12,26).

Az egyház communio sanctorum (szentek közössége), mert a szentek is részét képezik, és azért is, mert szent dolgok közössége: benne van Isten szeretete, melyet Krisztusban és minden ajándékában kinyilatkoztatott számunkra. Ezek között van mindazoknak a válasz is, akik hagyják, hogy eljusson hozzájuk ez a szeretet. A szentek e közösségében és a szent dolgokban való részesedésben senki sem birtokol csak saját magának, hanem amije van, az mindenkié. És mivel Istenben kapcsolatban vagyunk egymással, a tőlünk távol lévőkért is tehetünk valamit, azokért, akikhez csupán saját erőnkből soha sem tudnánk eljutni, mert velük és értük imádkozunk Istenhez azért, hogy mindannyian megnyíljunk üdvözítő művének.

2. „Hol van a testvéred?” (Ter 4,9) – a plébániák és a közösségek

Az egyetemes egyházról mondottakat meg kell valósítanunk a plébániák és közösségek életében. Meg tudjuk-e tapasztalni az egyháznak ezeken a színterein, hogy egyetlen testhez tartozunk? Ahhoz a testhez, amely együtt kapja meg és osztja meg, amit Isten ajándékozni akar? Ahhoz a testhez, amely ismeri a leggyengébb, legszegényebb, legkisebb tagjait és gondjukat viseli? Vagy belemenekülünk egy egyetemes szeretetbe, mely elkötelezetten munkálkodik a világ távoli részén, de elfelejtkezik a saját zárt ajtaja előtt ülő Lázárról? (vö. Lk 16,19–31)

Ahhoz, hogy megkapjuk és teljességében gyümölcsöztessük mindazt, amit Isten ad, két irányban kell túllépnünk a látható egyház határain.

Először is, az imádságban egyesülünk a megdicsőült egyházzal. Amikor a zarándok egyház imádkozik, akkor létrejön a kölcsönös szolgálat és jó közössége, amely elér egészen Isten színe elé. A szentekkel, akik Istenben találták meg teljességüket, részét képezzük annak a közösségnek, amelyben a szeretet legyőzi a közömbösséget. A megdicsőült egyház nem azért győzedelmes, mert hátat fordított a világban lévő szenvedéseknek és önmagában örvend. Sokkal inkább azért, mert a szentek már szemlélhetik azt és örvendhetnek annak, hogy Jézus halála és feltámadása révén végérvényesen legyőzték a közömbösséget, a keményszívűséget és a gyűlöletet. Amíg a szeretetnek e győzelme nem járja át az egész világot, a szentek mellettünk, földi zarándokok mellett maradnak. Lisieux-i Szent Teréz egyházdoktor meggyőződve írta, hogy a Mennyben a keresztre feszített (Jézus) szeretetének győzelme miatt nem teljes az öröm addig, amíg akár csak egyetlen ember is szenved és gyötrődik a földön: „Nagyon bízom benne, hogy a mennyországban nem leszek majd tétlen, mert az a vágyam, hogy tovább dolgozzak az Egyházért és a lelkekért” (vö. 254. levél, 1897. július 14.).

Mi is részesedünk a szentek érdemeiben és örömében, és ők is részesednek a mi küzdelmünkben, a béke és kiengesztelődés iránti vágyunkban. A feltámadt Krisztus győzelméből fakadó örömük nekünk erőforrás lehet ahhoz, hogy legyőzzük a közömbösség és a keményszívűség sokféle formáját.

Másrészről, minden keresztény közösség arra hivatott, hogy átlépje azt a küszöböt, amely az őt körülvevő társadalommal, szegényekkel, távollevőkkel összeköti. Az egyház természeténél fogva missziós és nem befelé forduló, hanem minden emberhez szóló küldetése van.

Ez a küldetés türelmes tanúságtételt jelent Arról, aki az Atyához akarja vinni a teljes valóságot és minden embert. A küldetés abban áll, hogy a szeretet nem hallgathat. Az egyház követi Jézus Krisztust azon az úton, amely minden emberhez elvezeti a föld legvégső határáig (vö. ApCsel 1,8). Így felebarátunkban azt a testvért láthatjuk, akiért Krisztus meghalt és feltámadt. Mindazt, amit kaptunk, értük is kaptuk. És ugyanúgy, amivel ezek a testvérek rendelkeznek, ajándék az egyháznak és az egész emberiségnek.

Kedves Testvéreim! Mennyire szeretném, hogy mindazok a helyek, ahol az egyház valamilyen formában megnyilvánul – különösképpen plébániáink és közösségeink –, az irgalom szigeteivé váljanak a közömbösség tengerében!

3. „Erősítsétek meg szíveteket” (Jak 5,8) – az egyes hívő ember

Egyénileg is érint minket a közöny kísértése. Telis-tele vagyunk felkavaró hírekkel és képekkel, amelyek emberek szenvedését tárják elénk, ugyanakkor tejesen tehetetlennek érezzük magunkat, hogy segítsünk nekik. Mit tegyünk, hogy az ijedtség és a tehetetlenség spirálja ne nyeljen el minket?

Mindenekelőtt imádkozhatunk a földi és mennyei egyház közösségében. Ne becsüljük le az olyan sok ember imájának erejét! Szeretném, hogy a 24 óra az Úrért elnevezésű kezdeményezést az egész egyházban, egyházmegyei szinten is megtartsák március 13-án és 14-én: ez az alkalom éppen az imádság szükségességét hivatott kifejezni.

Másodsorban, segíthetünk a szeretet különféle megnyilvánulásaival, a hozzánk közel vagy tőlünk távol lévő embereknek az egyház számos karitatív szervezetének köszönhetően. A nagyböjt megfelelő idő arra, hogy kimutassuk érdeklődésünket a másik iránt, akár egy kicsi, de konkrét jellel, mely egyben kifejezi a közös emberségben való részesedésünket.

Harmadsorban pedig, a másik szenvedése a megtérésre hív, mert a testvér szükséglete életem törékenységére emlékeztet, illetve az Istentől és a testvérektől való függőségemre. Ha alázattal kérjük Isten kegyelmét, és elfogadjuk lehetőségeink korlátait, akkor bízni fogunk azokban a végtelen lehetőségekben, amelyeket Isten szeretete tartogat számunkra. És ellen tudunk majd állni az ördögi kísértésnek, mely el akarja hitetni velünk, hogy egyedül meg tudjuk váltani magunkat és a világot.

Azért, hogy legyőzzük a közömbösséget és a mindenhatóságra való igényeinket, azt szeretném kérni mindenkitől, hogy ezt a nagyböjtöt „szívünk képzésének” útjaként éljük meg, ahogy XVI. Benedek mondta (vö. Deus caritas est enciklika, 31). Az irgalmas szív nem jelent gyenge szívet. Aki irgalmas akar lenni, annak erős, megingathatatlan szívre van szüksége, mely bezárja kapuit a kísértő előtt, de nyitott Isten felé. Az ilyen szív hagyja, hogy átjárja a Lélek és vigye a szeretet útjain, melyek a testvéreinkhez vezetnek. Alapjában véve szegény szív ez, vagyis ismeri saját szegénységét, és a másik emberért éli életét.

Ezért, kedves testvéreim, szeretném veletek kérni Krisztust ebben a nagyböjtben: „Fac cor nostrum secundum cor tuum” – „Alakítsd szívünket a te szent Szíved szerint!” (könyörgés a Jézus Szíve litániából). Akkor erős és irgalmas szívünk lesz, éber és nagylelkű, amely nem hagyja, hogy bezárkózzon, és nem esik bele a közömbösség globalizációjának szédületébe.

Ezzel a jókívánsággal biztosítok mindenkit imáimról, hogy minden hívő, minden egyházi közösség gyümölcsözően járja végig a nagyböjti utat, és kérlek titeket, imádkozzatok értem. Az Úr áldjon meg és a Szűzanya őrizzen meg Benneteket.


Assisi Szent Ferenc ünnepén

Ferenc pápa

Fotó: OSV

Magyar Kurír

2015 a megszentelt élet éve lesz


November 29-én, pénteken délelőtt fél 10-kor Ferenc pápa a vatikáni új szinódusi aulában fogadta a Legfőbb Szerzetesi Elöljárók Uniójának tagjait, akik november 27-től tartották 82. közgyűlésüket a római Salesianumban.

A szentatya döntött úgy, hogy három teljes órát tölt az elöljárókkal. Senki részéről sem hangzott el előre elkészített beszéd; a találkozás testvéri és szívélyes beszélgetésből, kérdésekből és feleletekből állt – olvasható a Legfőbb Elöljárók Uniójának pénteken koradélután kiadott közleményében.
Az első kérdéscsoport a megszentelt élet identitására és küldetésére vonatkozott. Minden keresztény részéről szükséges Krisztus radikális követése – állapította meg a pápa, de a szerzetesek arra kaptak meghívást, hogy sajátos módon kövessék az Urat: „Olyan férfiak és nők, akik felébreszthetik a világot. A megszentelt élet prófécia. Isten azt kéri tőlünk, hogy lépjünk ki fészkünkből, és induljunk el a világ határai felé, kerülve a kísértést, hogy azokat magunkhoz idomítsuk. Ez a legkonkrétabb módja annak, hogy kövessük az Úr példáját”.
A hivatásokról szólva Ferenc pápa kiemelte, hogy vannak fiatal egyházak, amelyek új gyümölcsöket teremnek. Természetesen ez arra kötelez bennünket, hogy újragondoljuk a karizma inkulturációját. Az egyháznak bocsánatot kell kérnie és nagy szégyenkezéssel kell a félreértések miatt bekövetkezett olyan apostoli kudarcokra gondolnia, amit például Matteo Ricci esete jelent. A kultúrák közötti párbeszéd késztesse arra a szerzetes intézmények vezetőit, hogy a kormányzásba válasszanak be különböző kultúrájú személyeket, akik különféle módon fejezik ki a karizma megélését.
A szentatya nyomatékosan hangsúlyozta a képzés jelentőségét, amely – véleménye szerint – a következő négy alapvető pillérre épül: spirituális, szellemi, közösségi és apostoli képzés. Elengedhetetlenül szükséges, hogy kerüljék az álszentség és a klerikalizmus minden formáját, folytassanak őszinte és nyílt párbeszédet az élet minden aspektusáról. A képzés „kézművességet”, nem pedig „rendőri kiképzést” jelent – fejtette ki Ferenc pápa. „Az a cél, hogy olyan szerzeteseket képezzenek ki, akiknek gyöngéd a szívük, nem pedig savanyúak, mint az ecet. Mindnyájan bűnösek vagyunk, de nem vagyunk romlottak. Fogadják be a bűnösöket, de ne a korrupt személyeket” – mondta a pápa.
A testvériségről feltett kérdésre a szentatya azt válaszolta, hogy óriási vonzerővel rendelkezik. Feltételezi a különbözőségek és a konfliktusok elfogadását. Olykor nehéz megélni, de ha nem éljük meg, nem leszünk termékenyek. Mindenesetre soha ne „kezeljük” testvérünk konfliktusát, hanem legyünk gyöngédek a konfliktussal küzdő személy iránt.
A legfőbb szerzetes elöljárók ezután néhány kérdést tettek fel a szerzetesek és az egyes helyi egyházak közötti kölcsönös kapcsolatokról. A pápa azt mondta, hogy tapasztalatból ismeri a lehetséges problémákat: „Nekünk, püspököknek meg kell értenünk, hogy a megszentelt személyek nem pasztorális segéderőt jelentenek, hanem karizmák, amelyek gazdagítják az egyházmegyéket.”
Az utolsó kérdések a megszentelt személyek küldetésének határait érintették. „Ezeket a karizmák alapján kell keresni” – válaszolta Ferenc pápa. A legjelentősebb prioritások továbbra is a kirekesztettségek helyzetei. Szólt még a kulturális, valamint az iskolai és egyetemi oktatás kihívásairól. A szentatya számára az oktatás alappillérei a következők: „át kell adni az ismeretet, a cselekvési módot, az értékeket. Ezeken keresztül adjuk át a hitet. Az oktató álljon a helyzet magaslatán, vizsgálja meg, hogyan hirdesse Jézus Krisztust a változó nemzedéknek.”
Mielőtt elbúcsúzott volna a százhúsz legfőbb szerzetesi elöljárótól, Ferenc pápa bejelentette, hogy 2015 a megszentelt személyek éve lesz. „Köszönet mindazért, amit tesztek, hitetekért és a szolgálat módjainak kereséséért. Köszönet tanúságtételetekért és azokért a megaláztatásokért, amelyeket el kell viselnetek” – zárta gondolatait a szentatya.
Vatikáni Rádió/RomeReports/Magyar Kurír/Gratuitas

Szegénnyé lett, hogy szegénységével gazdagítson minket (vö. 2Kor 8,9). Ferenc pápa üzenete nagyböjtre

Kedves Testvéreim!

Nagyböjt alkalmából néhány gondolatot ajánlok figyelmetekbe, melyek segíthetnek a megtérés egyéni és közösségi útján. Szent Pál kifejezéséből merítem az alapgondolatot: „Hiszen ismeritek a mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelmét, hogy értetek szegénnyé lett, bár gazdag volt, hogy az ő szegénysége által ti gazdagok legyetek” (2Kor 8,9). Az Apostol a korintusi keresztényekhez fordul, és bátorítja őket, hogy nagylelkűen segítsék a jeruzsálemi, szűkölködő hívőket. Mit mondanak nekünk, mai keresztényeknek, Szent Pálnak ezek a szavai? Mit mond nekünk ma a szegénységre, az evangéliumi értelemben vett szegény életre való meghívás?

Krisztus kegyelme
Ezek a szavak mindenekelőtt elmondják, hogy milyen Isten stílusa. Isten nem a világi hatalom és gazdagság eszközeivel mutatja meg önmagát, hanem a gyengeség és szegénység eszközein keresztül: „bár gazdag volt, értetek szegénnyé lett…”. Krisztus, az Isten örök Fia, aki hatalomban és dicsőségben egyenlő az Atyával, szegénnyé lett; lejött közénk, mindannyiunkhoz közel jött. Mindenétől megvált, „kiüresítette önmagát”, hogy mindenben hasonló legyen hozzánk (vö. Fil 2,7; Zsid 4,15). Isten megtestesülése nagy misztérium! De mindennek az alapja az isteni szeretet, amely szeretet kegyelem, nagylelkűség, a közelség vágya és nem habozik odaadni és feláldozni önmagát a szeretett teremtményekért. A tevékeny szeretet azt jelenti, hogy egészen osztozunk a szeretett személy sorsában. A szeretet hasonlóvá tesz, egyenlőséget teremt, ledönti a falakat, megszünteti a távolságokat. És Isten ezt tette velünk. Jézus ugyanis „emberi kézzel dolgozott, emberi értelemmel gondolkodott, emberi akarattal cselekedett, emberi szívvel szeretett. Szűz Máriától születvén valóban egy lett közülünk, a bűnt kivéve mindenben hasonló lett hozzánk” (II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúció, 22).
Jézus célja nem az volt, hogy magáért a szegénységért legyen szegény, hanem – ahogy Szent Pál mondja – „hogy az ő szegénysége által ti gazdagok legyetek”. Ez nem szójáték, vagy egy hatásvadász kifejezés! Ez Isten logikájának szintézise, ebben foglalható össze a szeretetnek, a megtestesülésnek és a keresztnek a logikája. Isten nem a magasból hullajtotta ránk az üdvösséget, mint emberbaráti jámborságból a fölöslegből adott könyöradományt. Krisztus szeretete nem ilyen! Amikor Jézus alámerül a Jordán vizébe, és megkeresztelteti magát Keresztelő Jánossal, nem azért teszi, mert bűnbánatra, megtérésre van szüksége. Azért teszi, hogy beálljon az emberek közé, akiknek bűnbocsánatra van szükségük, közénk, bűnösök közé és magára vegye bűneink terhét. Ezt az utat választotta, hogy megvigasztaljon, üdvözítsen minket, hogy megszabadítson nyomorúságunkból. Szíven üt minket, hogy az Apostol azt mondja, hogy nem Krisztus gazdagsága, hanem szegénysége által lettük megszabadítva. Szent Pál pedig jól ismeri „Krisztus felfoghatatlan gazdagságát” (Ef 3,8), aki a „mindenség örököse” (Zsid 1,2).
Mi tehát ez a szegénység, amellyel Jézus megszabadít és gazdaggá tesz minket? Éppen az, ahogyan ő szeret minket, ahogyan közel kerül hozzánk, mint az irgalmas szamaritánus, aki odalép ahhoz az emberhez, akit félholtan az út szélén hagytak (vö. Lk 10,25 köv.). Az ő együttérző, gyöngéd, életünkben osztozó szeretete az, ami igazán szabaddá tesz minket, valódi üdvösséget és örömet ad nekünk. Krisztus szegénysége, amellyel gazdagít minket, abban áll, hogy testté lett, magára veszi gyöngeségeinket, bűneinket, és közvetíti felénk Isten végtelen irgalmát. Krisztus szegénysége a legnagyobb gazdagság: Jézus gazdagsága az Atyaistenben való határtalan bizalmában rejlik, abban, hogy minden pillanatban rábízza magát, mindig és csak az ő akaratát és dicsőségét keresi. Gazdag, mint egy gyermek, aki érzi, hogy szeretik és szereti a szüleit, és egy pillanatra sem kételkedik szeretetükben, gyöngédségükben. Jézus gazdagsága a Fiúságában van, ennek a szegény Messiásnak az Atyával való egyedülálló kapcsolata a kizárólagos kiváltsága. Amikor Jézus arra hív, hogy vegyük magunkra az ő „édes igáját”, akkor arra hív, hogy gazdagodjunk az ő „gazdag szegénységében” és „szegény gazdagságában”; osztozzunk vele fiúi és testvéri lelkületében; váljunk fiakká a Fiúban, testvérekké az Elsőszülött Testvérben (vö. Róm 8,29).
Van egy mondás, mely szerint az egyetlen valódi szomorúság az, ha nem vagyunk szentek (L. Bloy); azt is mondhatnánk, hogy egyetlen valódi nyomorúság létezik: nem Isten gyermekeiként és Krisztus testvéreiként élni.

Tanúságtételünk
Azt gondolhatnánk, hogy a szegénységnek ez az „útja” Jézusé volt, mi pedig, akik utána jövünk, üdvözíthetjük a világot megfelelő emberi eszközökkel. Nem így van. Mindenütt, minden korban Isten továbbra is Krisztus szegénysége által üdvözíti az embereket és a világot, aki szegénnyé lesz a szentségekben, az Igében, az Egyházában, amely szegényekből álló nép. Isten gazdagságát nem tudjuk közvetíteni a mi gazdagságunkon keresztül, hanem mindig és kizárólag a személyes és közösségi szegénységünkön át, amelyet Krisztus Lelke éltet.
Mesterünket követve mi, keresztények arra kaptunk meghívást, hogy tekintsünk testvéreink nyomorára, érintsük meg, vegyük magunkra és tegyünk konkrétan azért, hogy könnyítsünk rajtuk. A nyomor nem egyenlő a szegénységgel. A nyomor olyan szegénység, amelyben nincs bizalom, szolidaritás, remény. Háromfajta nyomort különböztethetünk meg: anyagi, erkölcsi és lelki nyomort. Az anyagi nyomor az, melyet általában szegénységnek hívnak, és azokat érinti, akik nem emberhez méltó körülmények között élnek: alapvető jogok nélkül, elsődleges anyagi szükségletek hiányában, mint az étel, a víz, a higiéniai körülmények, a munka, a fejlődés és a kulturális növekedés lehetősége. E nyomor láttán az Egyház felkínálja szolgáló szeretetét, a diakóniát, hogy segítsen a szükségben, begyógyítsa ezeket a sebeket, amelyek elcsúfítják az emberiség arcát. A szegényekben és a legutolsókban mi Krisztus arcát látjuk. Ha szeretjük és segítjük a szegényeket, akkor Krisztust szeretjük és szolgáljuk. Elkötelezettségünk arra is irányul, hogy a világban megszűnjön az emberi méltóság megsértése, a diszkrimináció és az erőszak, amelyek sok esetben a nyomor igazi okai. Amikor a hatalom, a luxus és a pénz bálvánnyá válnak, akkor ezek előbbre valók lesznek az anyagi javak egyenlő elosztásánál. Ezért szükséges, hogy az emberek lelkiismerete az igazságosság, az egyenlőség, a józanság és a javak megosztása felé irányuljon.
Nem kevésbé aggasztó az erkölcsi nyomor, amely abban áll, hogy az ember a káros szenvedélyek és a bűn rabjává válik. Hány család aggódik amiatt, hogy valamelyik – gyakran fiatal – családtagon eluralkodik az alkohol, a drog, a játékszenvedély, a pornográfia! Hány ember veszítette el élete értelmét, nincs előttük távlat a jövőt illetően, reménytelenek! És hány ember kényszerült ebbe a nyomorba igazságtalan társadalmi körülmények miatt, a munkanélküliség miatt, amely megfosztja őket attól a méltóságtól, amit a kenyérkereset ad; vagy mert nem egyenlően jutnak hozzá az oktatáshoz és az egészségügyi szolgáltatásokhoz. Ezekben az esetekben az erkölcsi nyomor nevezhető akár az öngyilkosság kezdetének is. A nyomornak ez a formája, amely anyagi romláshoz is vezet, mindig összekapcsolódik a lelki nyomorral, amely akkor sújt minket, amikor eltávolodunk Istentől és elutasítjuk szeretetét. Ha úgy véljük, hogy nincs szükségünk Istenre – aki Krisztusban felénk nyújtja kezét – mert azt gondoljuk, hogy beérjük saját magunkkal, akkor a kudarc útján járunk. Isten az egyetlen, aki valóban megment és megszabadít.
A lelki nyomorra az evangélium az igazi ellenszer. A keresztény ember arra hivatott, hogy vigye el az élet minden területére a megszabadító jó hírt, hogy létezik az elkövetett rossz megbocsátása, hogy Isten nagyobb a mi bűneinknél és ingyen szeret minket, mindig, és a közösségre valamint az örök életre vagyunk teremtve. Az Úr arra hív minket, hogy örömmel hirdessük az irgalom és a remény üzenetét! Jó megtapasztalni e jó hír terjesztésének örömét, annak örömét, hogy megosztjuk a ránk bízott kincset, hogy ezáltal vigaszt nyújtsunk a megtört szíveknek és reményt adjunk sok testvérünknek, akiket körülvesz a sötétség. Ez azt jelenti számukra, hogy követjük és utánozzuk Jézust, aki a szegények és bűnösök felé ment, mint a pásztor az elveszett bárány felé, és teljes szeretetével tette ezt. Vele egyesülve bátran nyithatunk meg új utakat az evangelizáció és az emberi fejlődés terén.

Kedves Testvérek! Azt kívánom, hogy ebben a nagyböjti időben az egész Egyház készségesen és igyekvően tegyen tanúságot az anyagi, erkölcsi és lelki nyomorban élőknek az evangélium üzenetéről, amely az Atya irgalmas szeretetének hirdetésében foglalható össze, aki kész magához ölelni Krisztusban minden embert. Olyan mértékben tudjuk ezt tenni, amilyen mértékben hasonlóak leszünk Krisztushoz, aki szegénnyé lett és gazdaggá tett minket szegénységével. A nagyböjt megfelelő idő arra, hogy megváljunk sok mindentől. Jót fog tenni, ha megkérdezzük magunktól, mi mindent tudunk nélkülözni azért, hogy szegénységünkkel segítsünk és gazdagítsunk másokat. Ne felejtsük el, hogy az igazi szegénység fáj: önmagunk megfosztása valamitől nem lenne hiteles e bűnbánati távlat nélkül. Nem bízom abban az alamizsnában, amely nem kerül áldozatba és nem jár fájdalommal.
A Szentlélek, akinek köszönhetően olyanok vagyunk „mint szűkölködők, mégis sokakat gazdagítók, mint akiknek semmijük sincs, mégis mindenük megvan” (2Kor 6,10), tartsa meg ezeket az elhatározásainkat, és erősítse bennünk az emberi nyomor iránti figyelmet és felelősséget, hogy könyörületessé váljunk és gyakoroljuk az irgalmat. Ezzel a jókívánsággal biztosítalak benneteket imáimról, hogy minden hívő és minden egyházi közösség gyümölcsözően élje meg az egész nagyböjti időt. És kérlek titeket, imádkozzatok értem. Az Úr áldjon meg titeket és a Szűzanya oltalmazzon benneteket.

Böjte Csaba: Adventi üzenet

2013. 12. 02. 12:01 -
Körülöttem forrong minden! Vitázó politikusok, választásra készülnek, jót akarnak, dicsérik magukat és szidják egymást. Kapzsi bankárok által felhergelt, fölösleges üveggyöngyök után futkosó, kapkodó emberek kiabálnak, vagy értetlenül, tanácstalanul néznek maguk elé. És itt vannak a naponta megfagyó hajléktalanok, a harcot a hitelek súlya alatt feladó vállalkozók, a munkanélküliek, az olcsó termékeket reklámozó médiák, és sorolhatnám tovább, de minek, hisz mindezt hihetetlen nagy példányszámban megteszi a sajtó, sok-sok csatornán önti a televízió, a megannyi honlap.
Ülök és látom, hogy jön Krisztus Király, közeledik csendesen, méltósággal, hozzám, hozzánk, mint hajdan Jeruzsálem falai felé. Megáll, és hosszan néz. Testemben hatalmas félelem remeg.
Csak le ne borulj sírva előttünk Istenünk!
Mindenkinek igaza van! Nem mehet ez így tovább! Tudom az eszemmel, hogy túl sok már a hazugság, a léha képmutatás. Magam is érzem, hogy jó lenne betörni néhány ablakot, szétverni az álnokok kö-zött. Türelmetlenek vagyunk. Egy értelmetlen, nagyon hosszúra nyúlt diktatúrából jövünk. Naivan, tisztán indultunk 89-ben, egymás kezét fogtuk, és a sárba borulva több nyelven is együtt imádkoztunk, boldo-gan kacagtunk. Akkor értettük, most miért nem értjük egymás nyelvét, vágyát, álmait?
Forrong a világ! Tudom, hogy mindenki jót akar. Jót magának, minél több jót! Mint a gyermekek veszekszünk ócska babarongyokon, és észre sem vesszük, lassan szabadul el körülöttünk a pokol. Nem igaz, hogy ez a világ csak sírásból és vérből tisztulhat meg, léphet tovább! Hogy lehetünk ilyen vakok?
Uram, te hányszor próbáltál összegyűjteni bennünket, mint kotló a csibéit? Jó szóval biztatsz, adtad a szeretet parancsát, és megmosod könnyeiddel lábainkat. Mindent jóságosan nekünk adtál, élhetnénk csendesen paradicsomi békességben. Jól feltarisznyáztál, mindenünk megvan.
A föld csodás termékenysége szaporít nap mint nap kenyeret nekünk, és van annyi agyag, kő, hogy építhetünk mindenkinek házat, tanyát, otthont ezen a földön. Van annyi vasérc, réz, mangán, hogy egy-egy autó is jutna a családjainknak. Jut könyv, jó film, tiszta bor és csók, szerelem mindenkinek. Nem sajnálod tőlünk a boldogságot. És juthat gyermekáldás vagy vér a vérünkből, vagy mint Józsefnek a te szent akaratodból.

Testvérem lásd, van kit szerethetsz, kit otthonodba fogadhatsz, kivel törődhetsz, kibe beléálmodhatod álmodat. És ültethetsz virágot, platánt, diót, és megéred, hisz jó orvosaid vigyáznak rád, hogy fád nagyra nőjön és árnyékával enyhet adjon családodnak. Tudósaink, mérnöke-ink mennyi kérdésre kerestek, találtak választ az évezredek alatt? Las-san, de biztosan hajtsuk uralmunk alá a Földet, ahogyan te kérted Iste-nünk a teremtés hajnalán még a bűnbeesés előtt. Élhetnénk békés test-véri szeretetben, tudhatnánk, hogy a részigazságoknál fontosabb az élet.

A gonosz kacag. Ugyanazzal a süket dumával jön, ígér minden kőből kenyeret, fogyassz, habzsolj! Ha kell, ha nem, legyen! És ha leborulsz előtte mindent csak neked ígér, az egész bevásárlóközpontot, repülőt, jachtot - de minek? És felvisz csodás templomok ormára, sztár leszel, dobd le magad, fürödj a csodáló emberek tekintetében, hatalmad lesz felettük. Uralkodj, miért vállalnád a szeretet szolgálatát?
Fogyasztás, birtoklás, hatalom. Habzsolva kacagsz, és szétmarcangolod világunkat. Azt hiszed, hogy győztél, pedig rabszolga vagy. Rosszabb, testvéred farkasa, szép tiszta világunk elpusztítója.
Itt állsz Uram a XXI. századi Jeruzsálem falai előtt, előttünk. Sze-medben könnycsepp, és nekem nincsenek érveim. Mégis arra kérlek, hogy ne bűneinket nézd, hanem újabb adventünkben jósággal jöjj kö-zénk. Ajándékozz meg érdemtelen gyermekeidet egy újabb eséllyel, egy szép Karácsonnyal.
Istentől áldott adventi megtérést, szent időt kívánok szeretettel,
                                                                                 Csaba testvér

A Húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe



Talán a legnehezebb, hogy emberi viszonyaimat rendezzem nagyböjtben. Családon, munkatársak, iskolatársak között van olyan ember, akit régóta nem szeretek, sőt gyűlölök. Itt a lehetőség, hogy megbocsássunk egymásnak, a kezdeményező legyek én, akkor is ha én lennék a megbántott. Úgy mondjuk, hogy lelkileg meghalok nagyböjtben, hogy húsvétkor feltámadjak, megváltozzam, jobb emberré váljak. Ha életem folyamán állandóan meghalok, nem a jó úton járok, rossz életet élek, akkor testileg is hamar meg fogok halni, és nem tudom, mi az hogy öröm, mi az hogy megváltozom egy picit önmagammal és embertársaimmal szemben is. Így lesz értelem az életünknek is. Megtaláljuk célunkat, mert a nagyböjt hozzásegített ehhez. Így lesz teljes a húvétom. A húsvét alapja a zsidók kivonulása az egyiptomi fogságból. Azon az éjszakán bárány vérével bekenték az ajtófélfát, hogy a pusztító angyal ne ölje az a zsidók elsőszülöttjeit. Ezen az estén bárányhúst, kovásztalan kenyeret, és keserű salátát ettek. Ma is így étkeznek a zsidók szombat esti napokon. Életükben a szombat a szent nap. Isten 6 nap alatt teremtette meg a világot, a hetedik nap megpihent. Ez a hetedik nap a szombat náluk, mert a szombat szó a „sabbatolni”, héber szóból ered, azaz pihenni. A zsidók húsvétját „pászkának nevezzük; pascha (héberül pesach; arabul és görögül  pascha)– átmenet, áthaladás. Kezdetben niszán hónap 14-én ünnepelték, a pászka napján. A niceai zsinat (325) úgy határozott, hogy húsvétot az első tavaszi holdtölte utáni vasárnap kell ünnepelni. Húsvét éjszakáján az egyház talán legszebb liturgikus ünneplése jeleníti meg számunkra a szent titkokat. A liturgia szimbólumaiban ujjongásban jelenik meg a fény és sötét, a tűz s a víz, a nap és a csillagok, hogy együtt magasztalják a feltámadt Krisztust, aki legyőzte a bűnt, a halált.
A liturgia négy részből áll:
1. rész: A fény liturgiája:
A tűz megszentelése (a tűz tisztít, melegít és világít = megtisztítja lelkünket, melegséget, szeretetet ad, megvilágosít bennünket), Krisztus tüzének, a feltámadásfényének ünneplése; a húsvéti gyertya meggyújtása, amely Krisztust jelképezi. A húsvéti gyertyafényt hasít a sötétben. Mi vagyunk a sötétben járók, akik várjuk a tüzet… – Örömének, éneke, amelyet égő gyertyákkal hallgatunk. Ez az ének hála Krisztus győzelméért, tüzéért. Hála, hogy Krisztus legyőzte a halált, a bűnt. Végül kéri, hogy sose aludjon ki a gyertya lángja, sose aludjon ki bennünk a tűz.
2. rész: A ige liturgiája.
Az ősegyházban csak húsvét éjszakáján kereszteltek. Az olvasmányok a keresztség titkáról, annak gyümölcseiről beszélnek. Majd a Húsvéti mise: megszólalnak a harangok, csengők, az orgona, s a Dicsőség éneklésével megkezdődik az allelujás húsvéti szentmise.
3. rész: A keresztség liturgiája.
A szertartásban mindnyájan – a keresztelendőkkel együtt – átéljük keresztségünk titkát, s megújítjuk keresztségi fogadalmunkat. Benne: Mindenszentek litániája, víz megáldása, keresztségi fogadalom, keresztelés.
4. rész: Húsvéti feltámadási szentmise.
A hit évében a Húsvét megtanít minket arra, hogy a körülöttünk élőkben meglássuk Jézus arcát, és a szívünk mélyén raktározzuk el az istenélményeinket, örömeinket, hogy a hétköznapok során, a megpróbáltatások idején is tudjunk belőlük táplálkozni. Ezzel a reménnyel kívánok mindenkinek áldott Húsvétot!
Czár Iván plébános


Habemus Papam!

Mindenkit meglepett XVI. Benedek pápa  lemondásának híre. Tucatszám terjedtek a különböző híresztelések a lemondás okairól. Érdekes, hogy az egyháztól távol állók felettébb sokat foglalkoztak a pápa bejelentésével. Egyesek már olyan vad összeesküvés elméleteket gyártottak, hogy azt egy sci-fi író is megirigyelné. A hívő katolikusok azonban Isten akarataként fogadták el a helyzetet és imádkoztak a leköszönő, valamint a megválasztandó szentatyáért. Minden idők egyik legrövidebb konklávéján március 13-án, szerdán este felszállt a fehér füst. Zúgtak a harangok világszerte és a Szent Péter székesegyház  erkélyéről felhangzott a kiáltás: Habemus Papam! Van Pápánk! Majd megjelent egyszerű fehér reverendájában egy mosolygós öregúr, aki Ferenc néven foglalja el Szent Péter trónját. Egy olasz származású, argentín jezsuita, a szegények pártfogója. Alázatosan áldást, imát kért a néptől és feloldozást adott mindenkinek. Erkölcsi kérdésekben konzervatív álláspontot képvisel: elutasítja például a terhességmegszakítást, a fogamzásgátlást, az azonos neműek házasságát, a halálbüntetést és az eutanáziát. Fellép a társadalmi igazságtalanságok ellen, kiáll a szegények és az elesettek mellett. Bíborosként gyakran hangsúlyozta a társadalmi befogadás fontosságát, közvetetten kritizálva a kormányokat, amelyek nem szentelnek elég figyelmet a társadalom peremén élőkre. Közel áll a Comunione e Liberazione katolikus lelkiségi mozgalomhoz, a felszabadítási teológiától viszont távolságot tart. Intelligenciája, szerénysége és lelkipásztori munkája miatt tisztelet övezi, az egyház körüli botrányokban érintetlen. Elemzők szerint alkalmas lehet a vatikáni bürokrácia megreformálására. Egyszerű életmódot folytat. Érsekként sem tartott autót, ehelyett tömegközlekedéssel járt; ha Rómába kellett utaznia, turistaosztályon repült. Szerény lakásban lakott az érsekség épületében; elődje bíborosi öltözetét használta, de szívesebben járt egyszerű fekete öltözetben. Ez a szerénysége a pápává választása után is megmutatkozott. Híveivel igen közvetlen, nyitott a spontán emberi kapcsolatokra, ezzel közelebb kerülve az emberekhez, ugyanakkor megnehezítve a testőrsége munkáját. Kedveli az operát és az irodalmat, érdekli a labdarúgás és jól úszik. A spanyolon kívül olaszul, latinul, franciául, németül és angolul beszél. (Forrás: Wikipedia)



A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele a hit- és erkölcstan oktatásról



Alábbiakban közöljük a hit- és erkölcstan oktatásról szóló körlevelet, amely március 3-án, vasárnap minden szentmisén felolvasnak.
Főtisztelendő Paptestvérek, kedves Szülők, Hitoktatók, kedves Testvérek!


2013 szeptemberétől, tekintettel a megváltozott állami törvényekre, új helyzet alakul ki az iskolai hitoktatás terén. A bevezetésre kerülő erkölcstanoktatással egyidejűleg lehetőség nyílik arra, hogy a „hit- és erkölcstan” nevű tantárgy választásával, melyet az előbbi helyett kötelezően választható tárgyként jelöl meg a törvény, órarendi kereten belül részesüljenek a fiatalok megfelelő felekezeti hitoktatásban. Az új tantárgy ez év szeptemberében az általános iskolák első és ötödik évfolyamában kerül bevezetésre. A többi évfolyam tanulói felmenő rendszerben kapcsolódnak majd be, egyelőre azonban a többi osztályokban az eddigi módon kell jelentkezni és az eddigieknek megfelelően folyik a hitoktatás.

Felhívjuk a lelkipásztorokat, hogy élve ezzel az új lehetőséggel, tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy minél többen kapcsolódjanak be plébániájuk területén az iskolai hitoktatásba a hit- és erkölcstan nevű tantárgy választásával. Tegyék ezt annak tudatában, hogy a katekézis irányítója és „kiváltságos helye” továbbra is a plébánia marad, hiszen „a plébánia a legjelentősebb hely, ahol formálódik és megnyilvánul a keresztény közösség”.

Püspöki Konferenciánk az előző hetekben hivatalosan értesített minden állami és önkormányzati általános iskolát arról, hogy a Katolikus Egyház az adott intézményben kész a hit- és erkölcstan oktatásának a megszervezésére. Kérjük azonban a plébános urakat is, hogy keressék fel személyesen vagy megbízottjuk útján a plébánia területén lévő oktatási intézmények vezetőit, és jelezzék a Katolikus Egyház részéről a készséget az iskolai hitoktatás új módjának megindítására. Plébániájukon tekintsék át, hogy milyen módon tudnak megfelelő számú hitoktatót, illetve hittanárt a feladatra javasolni. Ha nem tudnak elegendő hitoktatót, illetve hittanárt ajánlani az egyházmegyei hatóságnak, aki a megbízást kiadja, haladéktalanul jelezzék a helyzetet a hitoktatási felügyelőségnek vagy az egyházmegyei hivatalnak, hogy időben lehessen központilag gondoskodni a megfelelő személyek megbízásáról. Bátorítsák a szülőket, hogy éljenek a lehetőséggel, és kérjék mielőbb a katolikus hit- és erkölcstant gyermekeik számára, akik szeptemberben kezdik az 1. vagy 5. osztályt.

Kedves Szülők! Isten rátok bízta gyermekeitek nevelését. Őszintén kívánjátok, hogy boldogok legyenek. Ehhez pedig nemcsak a fizikai jólét, nemcsak a tudományok és művészetek ismerete és a sport szeretete tartozik hozzá, hanem – és főként – az is, hogy megtalálják helyüket a világban és Istennel minél szorosabb kapcsolatba kerüljenek. Ennek egyik eszköze az iskolai hitoktatás. Ne felejtsük el azonban, hogy egyedül az iskolai hittanra való beíratás még nem elegendő a teljes vallásos neveléshez. Szükség van a családban végzett közös imádságra. Fontos, hogy lehetőleg közösen vegyen részt a család a vasárnapi szentmisén és a gyermekek időben felkészüljenek az első gyónásra, az elsőáldozásra és a bérmálásra is. A Szentlélek segítségét kérjük mindnyájatok számára, hogy a hitoktatás új lehetősége valóban a katolikus nevelés és a keresztény élet megújulására szolgáljon.

Budapest, 2013. február 19., a Hit évében

Magyar Katolikus Püspöki Konferencia




XVI. Benedek pápa üzenete nagyböjtre

2013. február


A Szentatya évről évre üzenetet intéz a katolikus hívekhez a nagyböjt kezdetén. XVI. Benedek pápa idei levelét A szeretetben való hit szeretetet ébreszt „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16) címmel az alábbiakban közöljük.

Kedves Testvéreim!

A nagyböjti időszak a Hit évében értékes alkalmat kínál nekünk, hogy a hit és szeretet kapcsolatáról elmélkedjünk: arról, hogy milyen kapcsolat van az Istenben, Jézus Krisztus Istenében való hit és a szeretet között, amely a Szentlélek működésének gyümölcse és amely vezet minket az Istennek és másoknak való odaadás útján.

1. A hit mint válasz Isten szeretetére

Már az első enciklikámban megfogalmaztam néhány gondolatot, hogy felismerjük, milyen szorosan kapcsolódik egymáshoz e két teológiai erény, a hit és a szeretet. János apostol alapvető megállapításából kiindulva: „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16), emlékeztettem arra, hogy „a keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új horizontot s ezáltal meghatározott irányt ad. … Ezek után a szeretet azáltal, hogy Isten előbb szeretett minket (vö. 1Jn 4,10), többé már nemcsak egy ’parancsolat’, hanem válasz a szeretetnek arra az ajándékára, amellyel Isten közeledik felénk.” (Deus caritas est, 1.) A hit azt jelenti, hogy minden képességünkkel személyesen ragaszkodunk az ingyenes és „szenvedélyes” szeretet kinyilatkoztatásához, amellyel Isten szeret bennünket, és amely Jézus Krisztusban mutatkozik meg teljesen. A Szeretetistennel való találkozás nemcsak a szívünket, hanem az elménket is bevonja ebbe a válaszadásba: „Az élő Isten megismerése út a szeretet felé, s amikor a mi akaratunk igent mond az Ő akaratára, ez az igen egyesíti az értelmet, az akaratot és az érzelmet a szeretet mindent átfogó aktusában. Természetesen ez egy folyamat, állandó úton-lét: a szeretet soha nincs ’készen’, nincs befejezve” (uo. 17.). Ebből ered, hogy minden kereszténynek és legfőképpen a karitatív tevékenységgel foglalkozóknak szüksége van a hitre, az Istennel való találkozásra Krisztusban, „mely fölébreszti bennük a szeretetet, és megnyitja szívüket a felebarát számára úgy, hogy számukra a felebaráti szeretet már nem egy kívülről rájuk erőltetett parancs, hanem a hitük következménye, mely a szeretetben tevékeny” (uo. 31a). A keresztény olyan ember, akit meghódított Krisztus szeretete, és ettől a szeretettől ösztönözve – „Krisztus szeretete sürget minket” (2Kor 5,14) – mélyen és konkrétan nyitott a felebaráti szeretetre (vö. uo. 33.). Ez a magatartás mindenekelőtt annak tudatából születik meg, hogy az Úr szeret minket, megbocsájt nekünk, sőt még szolgál is bennünket. Lehajol, hogy megmossa az apostolok lábát, és feláldozza magát a kereszten, hogy Isten szeretetébe vonzza az emberiséget.
„A hit bemutatja nekünk Istent, aki a Fiát adta értünk, és csalhatatlan bizonyosságot ad arról, hogy igaz: Isten szeretet! … A hit Isten szeretetének befogadása, mely szeretet Jézus kereszten átszúrt szívében nyilvánult meg, és szeretetet hoz létre. Ez az a fény – végső soron az egyetlen –, mely ezt a sötét világot újra meg újra megvilágosítja, és erőt ad nekünk az élethez és a tevékenységhez.” (uo. 39.) Mindebből megértjük, hogy a keresztényekre jellemző sajátos magatartás valóban a „a hitben megalapozott és hittel megformált szeretet” (vö. uo. 7.).


2. A szeretet mint a hitben való élet

Az egész keresztény élet nem más, mint válaszadás Isten szeretetére. Az első válasz éppen a hit: ahogyan teljes rácsodálkozással és hálával befogadunk egy rendkívüli, isteni kezdeményezést, mely megelőz és buzdít minket. A hit „igenlő” válasza az Úrral való barátság csodálatos történetének kezdetét jelenti, amely megtölti létünket és teljes értelmet ad neki. Isten azonban nem elégszik meg azzal, hogy befogadjuk ingyenes szeretetét. Ő nemcsak szeret minket, hanem magához is akar vonzani és olyan mélyen átformálni, hogy Szent Pállal együtt azt mondhassuk: már nem én élek, hanem Krisztus él bennem (vö. Gal 2,20).
Amikor teret engedünk Isten szeretetének, hasonlóvá válunk hozzá, részesei leszünk magának a szeretetének. A szeretetére való megnyílás azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy Ő éljen bennünk és vezessen minket, hogy Vele és Benne szeressünk, és úgy szeressünk, mint Ő. Hitünk csak így válik valóban tevékennyé a szeretetben (vö. Gal 5,6), és Ő így fog bennünk maradni (vö. 1Jn 4,12).
A hit azt jelenti, hogy megismerjük az igazságot és ragaszkodunk hozzá (vö. 1Tim 2,4); a szeretet pedig azt, hogy az igazságban „járunk” (vö. Ef 4,15). A hit által belépünk az Úrral való barátságba; a szeretet révén pedig éljük és tápláljuk ezt a barátságot (vö. Jn 15,14 köv.). A hit által tudjuk befogadni az Úr és Mester parancsolatát; a szeretet pedig megadja a boldogságot, ha gyakorlatra váltjuk (vö. Jn 13,13-17). A hitben Isten gyermekeiként születtünk (vö. Jn 1,12 köv.); a Szentlélek gyümölcseként pedig a szeretet segít, hogy konkrétan kitartóak maradjunk az istengyermekségben (vö. Gal 5,22). A hit által fel tudjuk ismerni azokat az ajándékokat, amelyeket a jó és nagylelkű Isten ránk bíz; a szeretet pedig gyümölcsözteti ezeket (vö. Mt 25,14-30).


3. A hit és a szeretet közötti felbonthatatlan összefonódás

Az eddig mondottak fényében világos, hogy sosem választhatjuk el egymástól hitet és a szeretetet, és sosem állíthatjuk őket szembe egymással. Ez a két teológiai erény erősen összetartozik, és tévedés lenne közöttük ellentétet vagy egyfajta „dialektikát” látni. Egyrészről ugyanis nagyon korlátozó az a magatartás, amely annyira határozottan a hit prioritására és döntő erejűségére helyezi a hangsúlyt, hogy alábecsüli, és szinte leértékeli a konkrét, karitatív tetteket, és pusztán általános humanitárius tevékenységnek tekinti azokat. Másrészről viszont az a nézet is korlátozó, amely a szeretet és tevékeny szeretet túlzott felsőbbségét vallja, azt gondolva, hogy a tettek helyettesítik a hitet. Az egészséges lelki élethez szükséges, hogy egyaránt óvakodjunk a fideizmustól és az erkölcsi aktivizmustól is.
A keresztény létünk abban áll, hogy folyamatosan felmegyünk az Istennel való találkozás hegyére, majd onnan leereszkedünk, és magunkkal hozzuk az onnan fakadó szeretetet és erőt, hogy magának Istennek a szeretetével szolgáljuk testvéreinket. A Szentírásban látjuk, hogy az apostolok buzgósága az evangélium hirdetése iránt, amely hitet fakaszt, milyen szorosan kötődik a karitatív gondoskodáshoz, a szegények szolgálatához (vö. ApCsel 6,1-4). A szemlélődésnek és a tevékenységnek – amit valamiképpen Mária és Márta alakja szimbolizál az evangéliumban – az Egyházban egymás mellett kell léteznie és egymást kiegészítenie (vö. Lk 10,38-42). Az elsőbbség mindig az Istennel való kapcsolaté, az igazi evangéliumi megosztásnak pedig a hitben kell gyökereznie (vö. Katekézis és általános kihallgatás 2012. ápr. 25.) Előfordul, hogy a „szeretet” (karitász) kifejezést úgy próbáljuk körülírni, hogy az szolidaritást vagy egyszerű humanitárius segítséget jelent. Fontos azonban emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő. Ahogy Isten szolgája VI. Pál pápa írja a Populorum Progressio kezdetű enciklikában: Krisztus hírüladása az emberi fejlődés első és legfőbb tényezője (vö. 16.). Isten irántunk való szeretetének az eredendő, megélt és hirdetett igazsága az, hogy megnyitja létünket ennek a szeretetnek a befogadására és lehetővé teszi az emberiség és minden ember teljes fejlődését (vö. Caritas is veritate enciklika, 8.).
Lényegében minden a Szeretetből indul ki, és minden a Szeretet felé törekszik. Isten ingyenes szeretetét az evangélium hirdetésén keresztül ismertük meg. Ha hittel fogadjuk be, megkapjuk azt az első és elengedhetetlen kapcsolatot az istenivel, amely által „bele tudunk szeretni a Szeretetbe”, hogy aztán Benne maradjunk és örömmel tovább adjuk másoknak is.
Szent Pál efezusiakhoz írt levelének egyik kifejezése az, amely talán a legjobban kifejezi a hit és a karitatív tevékenységek kölcsönös viszonyát: „Kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által, ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka. Nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessék. Az ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket; ezeket az Isten előre elrendelte, hogy bennük éljünk” (2,8-10). Ebből megértjük, hogy az egész megváltó kezdeményezés Istentől jön, az Ő kegyelméből, a megbocsájtásából, melyet befogadunk a hitben. Ez a kezdeményezés távol áll attól, hogy korlátozza szabadságunkat és felelősségünket, inkább hitelessé teszi ezeket és a karitatív tettek felé irányítja. Ezek nem elsősorban emberi erőfeszítések gyümölcsei, amiből érdem származna, hanem a hitből születnek, a kegyelemből fakadnak, melyet Isten bőségesen felkínál. A hit tettek nélkül olyan, mint egy fa gyümölcsök nélkül: ez a két erény kölcsönösen egymást feltételezi. A keresztény életre vonatkozó hagyományos útmutatásokkal a nagyböjt éppen arra hív minket, hogy tápláljuk hitünket Isten igéjének figyelmesebb és kitartóbb hallgatásával, a szentségekhez járulással, ugyanakkor arra is hív, hogy a böjt, a bűnbánat és az alamizsna konkrét gyakorlásával is növekedjünk a szeretetben Isten és a felebarát iránt.


4. A hit elsőbbsége, a szeretet elsősége

Mint Istennek minden ajándéka, így a hit és a szeretet is ugyanannak az egyetlen Szentléleknek a működéséhez vezetnek vissza (vö. 1Kor 13), ahhoz a Lélekhez, mely bennünk azt kiáltja „Abba! Atya! (Gal 4,6), és aki azt mondatja velünk: „Jézus az Úr!” (1Kor 12,3) és „Marana tha!”, „Jöjj el, Uram” (1Kor 16,22; Jel 22,20).
A hit, amely ajándék és válasz, úgy ismerteti meg velünk Krisztus igazságát, mint a megtestesült és megfeszített Szeretetet, mint teljes és tökéletesen ragaszkodást az Atya akaratához és mint a felebarát iránti végtelen isteni irgalmat; a hit belevési szívünkbe és elménkbe azt a szilárd meggyőződést, hogy ez a Szeretet az egyetlen valóság, amely győz a rossz és a halál felett. A hit arra hív minket, hogy a remény erényével tekintsünk a jövőre, és bizalommal várjuk, hogy Krisztus szeretetének győzelme eljusson a beteljesedésére. A szeretet (karitász) maga léptet be minket Isten szeretetébe, amely Krisztusban mutatkozott meg; e szeretet által tudunk személyesen és egész létünkkel csatlakozni ahhoz az önajándékozáshoz, ahogyan Jézus teljesen és fenntartások nélkül az Atyának és embertársainak adta önmagát. Kiárasztva bennünk a szeretetet, a Szentlélek részesít bennünket Jézus sajátos odaadottságában: az Atya iránti fiúi és minden ember iránti testvéri odaadásában.
E két erény között fennálló kapcsolat hasonlít az Egyház két alapvető szentsége közötti kapcsolatra: a keresztség és az eucharisztia kapcsolatára. A keresztség (sacramentum fidei) megelőzi az eucharisztiát (sacramentum caritatis), azonban arra irányul, amely a keresztény út teljességét jelenti. Ehhez hasonlóan a hit megelőzi a szeretetet, de csak akkor bizonyul igazinak, ha a szeretet koronázza meg. Minden a hit alázatos befogadásából  indul ki („tudjuk, hogy Isten szeret bennünket”), de mindennek a szeretet igazságára kell eljutnia („tudni szeretni Istent és a felebarátot”), amely örökké megmarad mint valamennyi erény beteljesedése (vö. 1Kor 13,13).
Kedves testvérek! Ebben a nagyböjti időszakban, amikor a kereszt és a feltámadás eseményének ünnepére készülünk, amelyben Isten szeretete megváltotta a világot és bevilágította a történelmet, azt kívánom mindnyájatoknak, hogy éljétek át ezt az értékes időszakot, élesszétek fel hiteteket Jézus Krisztusban, hogy belépjetek szeretetáramába, amellyel szereti az Atyát és minden testvérét, akikkel találkozunk életünk során. Ezért imádkozom Istenhez, és kérem mindnyájatokra külön-külön és minden közösségre az Úr áldását.

XVI. Benedek pápa



Barsi Balázs OFM

Karácsony a felszínen és a mélyben


A Nyugat haldoklik, mert ünnepei betegek. A nyugati civilizáció társadalmai elveszítették az ünneplés lényegét, a Szenttel, az emberi létezés végső értelmével való kapcsolatot, s helyette a világot és az embert ünneplik. Ez a bálványimádás az ember nem felszenteli a világot, nem felajánlja munkája legszebb alkotásait, hanem profanizál mindent. Semmi sem szent többé, nincs szent rangsora a dolgoknak, az emberi gesztusoknak és nincs szent határvonal, amelyet átlépni annyi, mint elpusztulni. A parttalan szabadságban ő, az ember akarja eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz, és kijelenti, hogy erkölcsi rossz, vagyis bűn nem is létezik. Így ünnepei a bűnbe való alámerülés napjaivá válnak, s minthogy nem ismeri a személyes Istennel való egyesülés józan mámorát, öntudatlanul is annak sátáni utánzataihoz folyamodik az orgiához, az ön-elkábításhoz.

Az ünneplést nem is ismeri, csak a bulit, ahol magából kifordulva dorbézol, pörög, majd fetreng s ahelyett, hogy újjászületnék, belebetegszik az orgiába, rendszeres munkát adva a rendőröknek, mentőknek és a kórházi ügyeleteknek. Az orgia is kilépés (extasis) önmagunkból, de nem fölfelé, a transzcendens világba, hanem a tudattalanba, az ösztönösbe, az állatiságba. Olyan antropológiai zuhanás, amely jele és egyben előidézője a Nyugat halálának.

Dániel könyve 5. fejezetében olvashatunk Baltazár király elkorcsosult lakomázásáról, amely jól szemlélteti ezt a romlást. Isten imádása (adoratio) helyett a különböző anyagokból készült bálványisteneket imádták (idololátria) a jeruzsálemi templomból elrabolt szent edényekből itták a bort, vagyis a világ fölszentelése (consecratio) helyett profanizáció és megszentségtelenítés történt és végül a valódi eksztázis, az igaz Isten szemléletében való elmerülés, a "lélek józan mámora" helyett az ösztönvilág mocsarába süllyedve közönségesen lerészegedtek. Meg is jegyzi a Szentírást sugalmazó Szentlélek, hogy "még ugyanazon az éjszakán megölték Baltazárt, a káldeusok királyát. Az országot a méd Dárius foglalta el" (Dán 5,30; 6,1), az igazi ünneplés megromlása tehát nem pusztán szégyenletes jelenség, hanem egy birodalom, egy civilizáció önpusztítása.

Ilyen környezetben élünk mi is, huszonegyedik századi Krisztus hívők, és minket is megkísért az ünnep-romlás. Ez fejeződik ki a rendszerváltás óta is kiirthatatlan "Kellemes karácsonyi ünnepeket!" jókívánságban, amivel sokszor hívő, templomba járó keresztények is köszöntik egymást. Ennek jele, hogy egyre több ház ablakában megjelenik Adventben a menóra, ez az ősi zsidó vallási jelkép anélkül, hogy akik kiteszik, ismernék a jelentését és jelentőségét. Ez mutatkozik meg abban, hogy mások vallási érzékenységére való tekintettel némelyek már a Karácsony nevét is szeretnék megváltoztatni. A megromlás általában valamilyen hiány következménye. A keresztény ünnepek, főleg a Szent Karácsony megromlása ott kezdődik, hogy kezd eltűnni belőle a hittől megvilágosodott emberi értelem munkája. Aztán ezt a hittől megvilágosított értelmi munkát nem követi értelem feletti szemlélődés szent csönd, elmerülés, csodálkozás, sajátos elbűvöltség, amikor engedjük, hogy szívünkbe hatoljon az, amit "szem nem látott, fül nem hallott", a minden értelmet meghaladó békesség. És legfőképpen hiányzik az ezek nyomán a kegyelemtől indított emberi akarat elmozdulása, az elhatározások, hogy megváltoztatom az életemet, hiányoznak az apró ünnepnapi megtérések, amelyek már alig várják a hétköznapokat, hogy megvalósulhassanak.

Ünnepeinkből egyre inkább hiányzik a hittől megvilágított értelem munkája. Az ősi szentatyák nem győzték hangsúlyozni. "Fontold meg, ó, keresztény, ki az, aki itt a jászolban fekszik." "Ismerd fel, ó, keresztény, méltóságodat!" (Nagy Szent Leó pápa) Ha az egyházatyák karácsonyi beszédeit olvassuk, megdöbbentően sok filozófiai eszmefuttatást, dogmatikus gondolatmenetet találunk. Ez a mai ember számára furcsa, és ez az intellektuális restség már önmagában is Karácsonyunk, mármint karácsonyi ünneplésünk romlását mutatja. Mert ha Isten valóban emberré lett értünk Jézus Krisztusban, és kinyilatkoztatást adott nekünk, akkor arra illenék odafigyelnünk, és értelmünk teljes hódolatával közelítenünk hozzá, különben megragadunk a felszínen, ami végzetes következményekkel járhat. Karácsony legfőbb üzenete, annak kinyilatkoztatása, hogy "Isten a szeretet", könnyen felfoghatónak látszik, de lépten-nyomon az igazi szeretet karikatúráit látva nem túlzás azt mondani, hogy napjainkban a papoknak másról sem szabadna prédikálniuk, mint arról, hogy mit jelent ez a szeretet, milyen következményekkel jár, és hogy nekünk, akik Jézus Krisztusban vagyunk, hogyan kell szeretnünk.

Egy katolikus általános iskolában történt. Óraközi szünetben egy kislány egy bizonyos tanító nénit keresett. A tanári szobából kijövő tanítót kérdezte, hogy tudja-e, hol van, bejött-e már az iskolába. A tanítónő nem tudott válaszolni. Erre egy másik kislány megkérdezte ettől a kislánytól. "Miért akarsz te a tanító nénivel találkozni?" "Mert szeretem, és rajzoltam neki valamit" hangzott a válasz, mire amaz. "Akkor te leszbikus vagy?" Ne feledjük, nyolcévesekről van szó! Ilyen kontextusban naivul hirdetni a szeretetet, érzelmekkel teli és érzelmekre ható prédikációkat tartani minden templomba tóduló karácsonyi kereszténynek nem más, mint az ünnep lerontása. Karácsony ugyanis a keresztre feszített Szeretet ünnepe, s az Egyház nem pásztorjátékot játszik az éjféli misén, hanem Krisztus megváltó áldozatát jeleníti meg, és a hívek ajkán ekkor is felhangzik. "Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz."

A katolikus Egyház sohasem elvont fogalmakat vagy egyetemes emberi érzéseket ünnepel, hanem a háromszemélyű egy Istent és műveit ünnepli. Karácsony sem úgy általában "a szeretet ünnepe", az édeskés, megható, kellemes érzelmek ünnepe, hanem Isten irántunk való felfoghatatlan mélységű szeretetének, a szent Fiát hozzánk elküldő Atyaisten, az értünk emberré lett Fiúisten, és a megtestesülésben közreműködő Szentlélek Isten szeretetének ünnepe, valamint a megszentelő kegyelem által fölemelt ember. Szűz Mária, Szent József és a többi szentek szeretetének ünnepe. A mi szeretetünk ünnepe pedig annyiban, amennyiben szeretetünk ebből a forrásból táplálkozik, illetve amennyiben oda visszatér szeretetünk megtisztulásának, megtérésének ünnepe.

Amikor hiányozni kezd a Karácsonyból a hittől megvilágosodott értelem munkája, akkor ünneplésünk kezd elerőtlenedni, megbetegedni. Szent Ferenc atyánk nem azért akarta megjeleníteni az Úr Jézus születését a grecciói barlangban, hogy jámbor érzelmek költözzenek a szívébe, hanem hogy saját szemével is szemlélhesse és testestül, lelkestül leborulhasson a megtestesülés szent misztériuma előtt. Hogy egész értelmével és szívével próbálja befogadni azt a nagy titkot, hogy az újszülött Jézus, akit édesanyja szoptat, nem más, mint a magasságbeli, mindenható, mindentudó, önmagától való, fölséges, teremtő Isten, aki egy szavával előhozta a nem létezésből a világot. Hogy ennek a csecsemőnek, akinek emberi értelme majd most kezd nyiladozni, akinek mindent úgy kell megtanulnia, mint minden más gyereknek, a személye, énje azonos a második isteni Személlyel.

Belegondoltál-e ebbe valaha? Elfogadtad-e igazán? Elvégzed-e újra és újra a hittől megvilágosított értelemnek ezt a munkáját? Lesznek-e csendes óráid a karácsonyi szent időben, amikor olvasod az Evangéliumot, amikor előveszed a Katolikus Egyház Katekizmusát, és életedben talán először tanulmányozod a Hiszekegy azon cikkelyét, amelyet elsőáldozásodra megtanultál, amelyre március 25-én és december 25-én letérdeltél. "Megtestesült a Szentlélek erejéből, Szűz Máriától, és emberré lett." Van-e ennél nagyobb örömhír? Van-e ennél erősebb szerelem? Van-e ennél mélyebb egyesülés? Van-e, aki ennél jobban szeret téged? Kicsoda is ez, aki Isten létére emberré lett érted? Ki ez, aki vállalta érted, miattad, veled, a te halálodat, ki mutatta meg testednek és lelkednek, emberi természetednek jövendő dicsőségét? El tud-e ezután téged keseríteni bármi, ami történhet veled? Képzeld el, ha mindenki elhagyna is, Jézus, az élő Isten Fia veled van! Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard? (Róm 8,35)

Miután így, a hittől megvilágosított értelemmel beletekintettél Karácsony, az isteni megtestesülés félelmetes és édességes mélységeinek örvénylésébe, vegyél sapkát, sálat, nagykabátot, és menj ki a lecsupaszított téli világba, a hófehér mindenségbe. Nézzed ezt a világot, mely a szentséges megtestesülés erőterében áll fenn. Engedd, hogy emiatt, csak Isten szeretete miatt kibuggyanjon a szemedből a könny, és arcodról a hóra essék, mint a világmindenség legértékesebb megfagyott csodaékszere. Ezek az érzelmek méltóak a Karácsonyhoz, mert ezek a hit végtelen méreteiben, az értelem szédületében születtek.

De az érzelmek, az ilyen szent érzelmek nem arra valók, hogy csupán átmossák idegrendszeredet, hanem hogy akaratodat az életszentség utáni vágyakozásra indítsák. "Uram! Szent akarok lenni. Ezeket és ezeket a gyalázatos bűneimet kegyelmed segítségével le akarom győzni!" Sok keresztény nem is gondol rá, hogy ezen a ponton valósulna meg benne Karácsony ünnepe, ha például szakítana bűnös szerelmével, parázna szokásaival, ha kegyetlenül harcolna rossz természete a hiúság, a sértődékenység, a durvaság, a falánkság, a kényelmesség ellen. Mint minden keresztény ünnep lényege, úgy a Karácsonyé is a Krisztussal való találkozás. Ennek szentségi eszköze az őszinte gyónás és a szentáldozás. Jézus az Oltáriszentségben, a szent Eucharisztiában nem a gyomrodba akar leszállni, hanem oda, ahol azt mondod, hogy "én" személyiséged központjába. Amikor eszel, szervezeted az ételt alakítja át a te emberi életeddé; amikor viszont áldozol, Jézus szentségi jelenléte alakítja át emberségedet az ő életévé. Egy életet akar élni veled, énedbe oltva halhatatlan, isteni természetét. Íme, a folyamatos Karácsony, a szent megtestesülés mindennapi csodája: Jézus nap mint nap testté lesz, és a te hajlékodba száll, hogy megszentelje és fölemelje életedet oda, ahol ő van. Vess el hát mindent Karácsonyból, de már az adventi készületből is, ami nem krisztusi. Vesd el a halottak napjával kezdődő kereskedelmi karácsonyt, inkább helyezd magad a szent megtestesülés erőterébe, mely átalakítja életedet. Arra törekedj, hogy a Karácsony benned legyen, hiszen "a hit által Krisztus él a szívedben" (vö. Ef 3,17).

A megváltott ember ünnepének, Karácsony ünneplésének csúcspontja is a szentmise, amely valóságosan megjeleníti ezen a világon az örökkévaló, mennyei ünnepet. A mélységes mélyben, ahol a krisztusi ember „szíve”, énje van, állandóan folyik ez az örök ünneplés az Atyával való egység Krisztus által a Szentlélekben. Ebből a mélyből tör föl a felszínen is megmutatkozó ünnep. "Az ünnep utolsó nagy napján Jézus a templomban volt és fennhangon hirdette. Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék, aki hisz bennem, annak bensejéből az Írás szava szerint élő víz folyói fakadnak. Ezt a Lélekről mondotta, amelyben a benne hívők részesülnek. A Lélek ugyanis még nem jött el, mert még nem dicsőült meg Jézus. (Jn 7,37-39) A Szentlélek kiáradásával mi is megkaptuk létünk legmélyén az örök ünneplés lényegét. "Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által." (Róm 5,5).

Azonban ezt a keresztény ünnepekben elmélyíteni és a felszínre hozni, illetve újra meg újra Isten szentháromságos életének áramkörére kapcsolódva a hétköznapok terheit, szenvedéseit, unalmát, megpróbáltatásait az ünnepen felfakadt forrás vizével megszentelni mindennapos feladatunk.

Részlet Barsi Balázs OFM: Az Ige testté lőn c. könyvéből


A szentistváni állameszme
Írta: gróf Teleki Pál


Mi Szent István hagyományában, a szentistváni gondolatban, a szentistváni gondolat emlékében és hagyományában élünk. Mi a rejtélye annak, kérdezi majdnem minden idegen és talán sokszor magyar is, hogy kilencszáz éven át magyar és idegen vérből származó királyok, nagy államférfiak és egy önérzetes és szabadságszerető, sőt szertehúzásra is hajlamos nemzet állhatatosan és folytonosan ki tudott tartani egy gondolat mellett. Kitartott mellette az ország egysége idején és az ország szétdarabolásának ideje alatt, a Dunántúlon éppúgy, mint Erdélyben, az ország három részre szakadása korszakában a nyugati végeken éppúgy, mint keleten és akkor is állandóan ennek a gondolatnak hordozója, letéteményese volt. Kitartott emellett a gondolat mellett olyan Európában, amelynek akár nyugati, akár keleti, akár pedig középső részének államfelfogása oly élesen különbözött a szentistváni gondolat világától.

Kitartott Európa történetének a magunk történetére is befolyással bíró minden korszakában, szervezetében, a feudális lovagkorban, az abszolut királyságok és császárságok, fejedelemségek idejében. Ez a szentistváni eszme, vagy gondolat, vagy tan valami örökérvényű kell, hogy legyen, valami az egy ember által kitervezetten túli. Ez az eszme nem egy ember agyában született meg, mint egy, akár az egész világ, akár a világ egy része számára általános érvényű tan. Nem új, a réginek félretételével keletkezett valami. Ez az eszme nem is forradalmi, még nem is a korát megelőző gondolat. Semmi korát megelőző forradalmi nincs benne, nem hirtelen, hanem a réginek a keretéből született. És ha jól látom a különbséget a között ami okos és ami bölcs, sokkal inkább a bölcs az a kifejezés, amelyen a hangsúly van és amely valóban jól jellemzi Szent István elgondolását.

Állameszménk a magyar és a keresztény hagyomány egységesítése.

A szentistváni állameszme két hagyománynak, a lélek két tartalmának, a magyarnak és a kereszténynek egységesítése. Egybeforrasztása egy földön, amely a Keletről magunkkal hozott magyar hagyományoknak természettől fogva otthona és amely fekvésénél fogva a keresztény egységnek első kiindulópontja Európának ezen a részén. Ez a gondolat nemzeti és keresztény, mint két eszme, két valóság, két hagyomány házassága a Dunamedence templomában, amelyen kívül nincsen számodra hely, - jelen, mult és jövő magyarja! Ez az a gondolat, amely gondolatvilágodat és álmaidat kitölti. Ez a gondolat jelenti a keresztény Magyarországot megteremtő király ragaszkodását népüknek hagyományához, tradíciójához, életformájához, szervezetéhez, jellegéhez, tartalmához, vagy ahogy modern kifejezéssel mondjuk, éniségéhez. E gondolatnak köszönhető, hogy a magyar magyar maradt, nemcsak államiságának egészében, hanem részleteiben, az állam szervezetének kiépítésében is.

Másrészt keresztény ez a gondolat - a keresztény család szigorú, patriarchális alapjain nyugvó - ezen át is és mélyebben Istentől való formájában a király és nemzet, mint atya és gyermeke kapcsolatában. A szabad nemzet fejedelme és a keresztény családapa összeforrott Szent István egyéniségében és ez az, ami századokon keresztül is érvényesült. Ez az egyesülése a szabad nemzet fejedelmének és a keresztény család apjának, aki lehet erős és lehet gyönge egyéniség, Szent Istvánban bővül azzal, ami a pusztai népek sajátossága, hogy ha közülök egy-egy férfi kimagaslik, akkor ezt a nemzet alkotmányos érzése, politikai megértése, politikai iskolázottsága, autarchává, sőt csaknem abszolút uralkodóvá teszi anélkül, hogy ezzel a nemzet ellenőrző joga, alkotmánya csorbulna vagy megszünne, fel ne támadna azután újra csorbítatlanul. A keresztény család fejedelme pedig, mint legfőbb nemzetségfőn keresztül bővül keresztény királlyá, nemzetének apjává, akitől vérségileg nagy királyaink is majdnem kivétel nélkül származtak és akitől lelkileg mindnyájan származunk és akihez politikai gondolataikat, mint ősforráshoz visszavezetjük.

A szentistváni gondolat örökség és élő valóság.

A szentistváni gondolat örökség, amelyet ápolunk. Ha azt mondom, hogy ápoljuk, akkor nem egy műtárgyról, mint örökségről van szó, amelyet bura alatt tartunk és amely egyforma marad és legfeljebb a patináját becsüljük, hanem ápoljuk, úgy, hogy fejlesztjük és élünk benne. Élünk benne és általa. Ez az örökség gazdagodó örökséget jelent. Gazdagodik mindazzal, amit királyaink, Szent István országának mindenkori sáfárjai nagyjaink, a nemzet történelmének hordozói és az egész nemzet, saját maga létének e hazában letéteményese kilencszáz éven keresztül hozzáadtak.

Egy egység tehát ez az állameszme király és nemzet között és közülök főleg azok alatt, akik a nemzetből valók. Ezért teljes az Árpádok idején és azok alatt a királyok alatt, akik csak magyar királyok voltak. Különben gyakran küzdelem, amikor királyaink néha hordozói voltak az állameszmének, idegen származásuk ellenére is, mint Nagy Lajos, arbiterek, mint Ferenc József vagy szembenálltak a nemzettel, mint egy idegen állameszme megszemélyesítői, mint II. József. Végeredményben, minden változaton keresztül, élő valóság ez az állameszme, lelki kapocs, a vérség kapcsolatához hasonlóan.

Állameszme nem az uralom, hanem a hivatás és kötelesség eszméje.

A szentistváni állameszme nem imperialisztikus, nem néz sohasem a Dunamedencén túlra. Nem az uralom, hanem a hivatás és kötelesség eszméje, amely megnyilvánul nagyjaink cselekedeteiben, Szent István királyunknak, a nemzeti hivatás és kötelesség megszemélyesítőjének emlékében, hagyományában, - az emlék és hagyomány hordozójában, a Szent Korona élő tanában. Hivatás és kötelesség Európának ebben a részében, - amelyet Szent István szervező szeme áttekintett, arra, hogy itt a Duna medencéjében békét, egységet, megértést teremtsen. A változó viszonyokon keresztül hol magyarabb, hol vegyesebb népességek fölött, de mindenkor ennek a kötelességnek a jegyéből származott az az uralom, amely, ha egy-egy ember meg is feledkezett kötelességéről, de végeredményben mindig megmaradt az ősforráshoz visszatérő kötelessége mellett. Kötelesség, amely a honfoglalás által és a honfoglalás jelentőségének a szent király által való felismerése által évszázadokra, sőt örökre való kötelesség maradt és marad az idők mindennemű változandóságán, mindenféle koron keresztül reánk és utódainkra nézve is.

Minden nemzedék érzi és kell, hogy érezze ezt a kötelességet Szent István adta irányában és örökkévalóságában. Ebben a kötelességben kell élnie, ennek a kötelességnek áldozatát, munkáját kell gyakorolnia, feladatát felismernie a maga politikai cselekvésében, mindenkor. Ez a kötelesség gyakorlatában atyai uralom volt és hagyományában atyai uralom maradt az állameszme áradásában. Nem szűnő kötelesség ez, amely módosulhat, módosulnia kell az idők, korok igényei és az emberek különbözősége szerint, mert hiszen azok egyénekben és csoportokban, felfogásukban, korszellemben maguk is változnak, de alapjában véve ugyanaz marad minden korban, változatlanul.

A szentistváni állameszme a béke állandósulása, az európai jövő egyedüli megmentője.

De a szentistváni gondolat, amelynek az állameszme kifejezése, haladás is, vagy ha úgy tetszik, visszatérés. Haladás egy keresztényi világfelfogás felé, amelynek hajnalát már látom a lelkekben. A mi szentistváni állameszménk a béke állandósulása, mert az együttélő emberek, embercsoportok, nemzetek, nemzetiségek, foglalkozások, városok és falvak egyetértése és egymást megértése van benne. Ez az állameszme a békén és megértésen alapul. Az ilyen állameszme az európai jövőnek egyedüli megmentője, szolgálója lehet és mint ilyen, hozzá fog járulni ahhoz - ha Isten megsegít -, hogy egy ilyen Európa épüljön fel a mi segítségünkkel is.

Ezért feladatunk a szentistváni állameszmét lelkünkben ápolni, a korokon áthordozni és a mai kor minden nehézségén is átmenteni egy olyan időre, amikor magunknak és Európának is ismét egyik vezércsillaga lehet becsületességben és a nemzetek közötti békének ápolásában.

[Elhangzott a Katolikus Nagygyűlésen 1939 május 19-én.]

A Hit Éve


A magyar egyház meghirdette a hit évét. Sokan kérdezik, hogy ez mit is jelent? Mit jelent az élő hit, melynek megkeresésére bátorít az egyház?
Érzékszerveink által kommunikálunk a külvilággal: látunk, hallunk, tapintunk, ízlelünk, szagokat érzünk. Jó dolog érzékszerveink birtokában elindulni, élni, belevetni magunkat a mindennapok forgatagába. Ezek az érzékszervek  örömmel, élményekkel töltik meg a napjainkat, általuk bontakozik ki a földi létünk! Nélkülük szegényebbek, fogyatékosok vagyunk, a létezés teljességét sajnos hiányuk miatt nem tapasztalhatjuk meg!
Az emberiség egy részének személyes, boldogító tapasztalata az, hogy birtokunkban van egy érzékszerveinkhez hasonló képesség melyet hitnek nevezünk, mely által kommunikálhatunk nagy szeretettel, alázattal Istenünkkel. A hitünk az az érzékszerv, mely által a természetfeletti világot át tudjuk ölelni, s mely által ez a világ bennünket megtud szólítani.
Az élő hit mely által Isten csodaszép arca a sötétben felragyog, engem örömmel, boldogsággal tölt el. Teremtőnk nagy ajándéka, melyet ki felfedez s kinek mindennapjainak élő részévé válik, az azt  igen sokra tartja, hisz általa szépen rendezett, lakott  földdé válik a világ. Vívódásunk többé nem tragikus monológ, hanem a holnapot tervező, építő párbeszéd a Végtelennel. Csodálatos megnyílni a hitből fakadó imában Teremtőnk előtt, kicsinységünk és minden bűnünk ellenére belekarolni abba ki mindenkinél jobban szeret, hagyni, hogy szelíd, nyugtató szavakkal talpra állítson, vezessen, biztos kézzel szép feladatok elvégzésére bátorítson.  Az élő hit, - akárcsak a látás a festőnek - értelmet ad az ember bolyongásának, létének itt a földön.
Az imádkozó ember útja soha nem ér véget, mert a hit által nem tudjuk megfogni, bejárni a szelíd Végtelent, de e csodálatos érzékszervünk által  sok - sok minden láthatóvá, érthetővé válik napról napra Teremtőnk  titkaiból. E kibontakozásnak nincs felső korlátja. A halál csak egy újabb kapu, mert a végtelenre teremtett létünk célja bebarangolni a végtelen Szeretetet, a végtelen Jóságot, a végtelen Bölcsességet,  a végtelen Szépséget, az Istent ki megosztotta velünk a létet!  Így életünk a semmibe hulló zuhanásból, a hit fényénél az Istenbe torkolló, kibontakozó, örömteli repüléssé válik.
Semmihez nem fogható boldogság, a hit fényénél bátran kibontani az ajándékba kapott életünk minden egyes percét. Olyan jó egymás után megcsodálni mindazt a gyönyörű ajándékot mit Teremtőnk pajkos szeretettel létünkbe elrejtett, melyeket megtalálva, bölcsen használva gazdagabbakká válunk, általuk csodákat tehetünk szeretetből, szelíden testvéreinknek. Nagy öröm Isten ajándékai alatt roskadozva, élő hittel elindulni és látni ahogyan szorgalmas kezünk alatt a dolgok szépen, egymásból bontakoznak, mind bimbóból a virág mely felfakad. Nem te alkottál,  te csak ott vagy, szorgoskodsz szelíden, gyönyörködsz benne. Csodálod a hitedből, két kezed munkájából fakadó feltartóztathatatlan kibontakozást, némán állsz mind édesanya gyermeke mellett, hisz ő szülte, s kinek léte, minden egyes mosolya, pici, puha kacsójának simogatása mégis Isten ajándéka. Álmélkodva leborulsz csodáid előtt, hisz nem vagy varázsló, tudod, hogy nem te teremted kis világodat, és mégis oly sok minden a te botorkáló hitedből született. Olyan vagy mint a kútásó, ki nem ura a víznek s mégis a víz a munkája által született kútból fakadt. Áhítattal, örömmel leborulsz mindennapi csodáid partjainál, és poharat véve kezedbe magad is oltod szomjadat.
A hit évét hirdette meg anyánk az Egyház! Gazdasági krízisekbe, erkölcsi válságokba, háborús konfliktusokba megfeneklett létünk egyetlen kitörési módja, élő hittel megfogni a bennünket teremtő és szeretettel vezetni akaró Istenünk kezét. Én úgy születtem, hogy nem érzem a szagokat, vak vagyok az illatok  világára, de elhiszem testvéreim őszinte örömét mikor boldogan körbeállják a csodaszép rózsabokrot. Persze, hogy szeretnék részese lenni az örömüknek, ezért újból és újból nekifeszülök a kibontakozásomat visszafogó korlátaimnak, kérve Istentől, hogy nyissa meg ezt az érzékszervemet, hogy általa befogadhassam ajándékait. Várom alázattal, hogy megnyíljon az illatok világa előttem, és addig is bizalommal gyönyörködöm testvéreim örömébe. Te, ki nem hiszel, lehet, hogy még nem is próbáltad használni ezt a csodás képességedet. Bizalommal tedd össze kezed, szólítsd meg Megváltódat ki azt mondja a Szentírásban: "az ajtóban állok, zörgetek, ki megnyitja az ajtót ahhoz bemegyünk......" Nyisd meg szíved ajtaját, tudatosan akarj hinni, lehet, hogy az Isten nem mind nagy folyók áradata tör be az életedbe, de biztos, hogy szelíden felfakad, s e életadó kis forrás vizénél mindaz mi benned érték, az virágba borul! S ha netalán Istenünk ki bölcsen osztja ajándékait, téged még nem részesített volna e természetfeletti világra nyíló érzékszervvel, az élő hittel, ne keseredj el, hanem nagy alázattal kérjed e csodaszép ajándékot!
Imádkozom, hogy a hit éve számodra a hit megtalálásának az éve legyen!

Kisebb testvéri szeretettel,
Cs.t.

Legyünk a Jézussal való találkozás örömteli tanúi


A Hittani Kongregáció január 7-én Jegyzéket tesz közzé a Hit évével kapcsolatos lelkipásztori irányelvekről. A Szentatya által meghirdetett Hit éve 2012. október 11-én kezdődik és 2013. november 24-én ér véget. A jegyzéket egy most bejelentett közlemény előzi meg, amely ismerteti a dokumentum főbb szempontjait, hangsúlyozva, hogy a Porta Fidei apostoli levéllel meghirdetett év rendkívüli alkalom lesz a Jézus Krisztussal való megújult találkozásra.

XVI. Benedek pápa a Hit évével az egyház figyelmének középpontjába akarja állítani a Jézus Krisztussal való találkozást és a hit szépségét – olvasható a január 5-én kiadott közleményben. A dokumentum lelkipásztori irányelveket tartalmaz a világegyház, a püspöki konferenciák, az egyházmegyék és a plébániák, közösségek, lelkiségi mozgalmak számára.

A Hit évének megnyitása egybeesik két fontos dátummal: a II. Vatikáni Zsinat kezdetének 50. évfordulójával és a Katolikus Egyház Katekizmusa közzétételének 20. évfordulójával. (A zsinatot 1962. október 11-én hirdette meg Boldog XXIII. János. A katekizmus közzététele 1992. október 11-én Boldog II. János Pál nevéhez fűződik.) A Szentatya pápaságának kezdeteitől nagy figyelmet fordított a II. Vatikáni Zsinat tanításának helyes megértésére, elősegítve azt, amit ő maga a „reform hermeneutikájaként” és a „folyamatosság megújításaként” határozott meg.

A Hit évének lezárása szintén jelentőségteljes dátumhoz fűződik: 2013. november 24-e Krisztus Király, a Világegyetem Urának ünnepe.

A pápa a Hittani Kongregációt bízta meg azzal, hogy lelkipásztori irányelveket fogalmazzon meg a Hit évére. A jegyzék kidolgozásában a Hittani Kongregáció vezetésével több szentszéki hivatal is közreműködött. Az előkészítő bizottság tagjai: William Levada, Francis Arinze, Angelo Bagnasco, Ivan Dias Francis George, Zenon Grocholewski, Marc Ouellet, Mauro Piacenza, Jean-Pierre Ricard, Stanislaw Rylko és Christoph Schönborn bíborosok, továbbá több érsek és püspök, köztük Salvatore Fisichella érsek, az Új Evangelizáció Pápai Tanácsának elnöke.

A jegyzék bevezető sorai hangsúlyozzák: a Hit éve hozzá akar járulni a Jézusba vetett hit megújításához, a hit újrafelfedezéséhez, hogy így a keresztények hiteles és örömteli tanúbizonyságot tehessenek mindazok előtt, akik keresik Istent. A lelkipásztori útmutatások arra hivatottak, hogy elősegítsék a Jézussal való találkozást a hit nagy tanúin keresztül éppúgy, mint a hit tartalmának egyre elmélyültebb ismeretének terjesztésével.

A Hit évét XVI. Benedek ünnepi szentmiséje nyitja meg. Az év során a pápa számos más fontos eseményen vesz részt, így az őszi püspöki szinódus ülésein és a 2013-as ifjúsági világtalálkozón.

Ökumenikus kezdeményezések hivatottak megkönnyíteni a keresztények egymáshoz való közeledését: ünnepi ökumenikus szertartás alkalmával minden megkeresztelt megvallja Jézus Krisztusba vetett hitét.

A püspöki konferenciák bátorítják a hitoktatók minőségi képzését és a helyi katekizmusok és más katekétikai segédanyagok felülvizsgálását, hogy meggyőződjenek arról, hogy összhangban vannak-e a Katolikus Egyház Katekizmusával. Bátorítják a kommunikációs és művészeti nyelvezetek minél teljesebb használatát. A rádió, TV, film és kiadványok segítik, hogy a hittel kapcsolatos témák szélesebb körökbe eljussanak.

A közlemény szerint egyházmegyei szinten a Hit éve újabb alkalmat jelent a hit és az értelem közötti kreatív párbeszédre, főként a katolikus egyetemeken. E célból értekezletek, kiállítások szervezését javasolják.

Ez az időszak rendkívül alkalmas a bűnbánati szertartásokra is, amelyek során kérjük Istent, hogy bocsássa meg főként a hit ellen elkövetett bűnöket. Plébániai és közösségi téren továbbra is elsősorban a szertartásokban és szentmisékben ünnepeljük a hitet és erősödünk meg benne – szerepel a jegyzékben.

Az Új Evangelizáció Pápai Tanácsa mellett megkezdi működését egy titkárság, melynek célja, hogy összehangolja a különböző szentszéki hivatalok kezdeményezéseit és mindazt, aminek világegyházi jelentősége van. Javaslatokkal is élhet a Hit évével kapcsolatban, és saját internetes honlapot működtet, amely tájékoztat a folyamatban lévő eseményekről.

A jegyzék útmutatásai az egyház minden tagját arra hívják, hogy kötelezzék el magukat a Hit évében, hogy felfedezzék és osztozzanak abban, ami minden keresztény számára a legdrágább: Jézus Krisztus hitében, Aki az emberek Megváltója, a Világegyetem Ura, a „hit szerzője és bevégzője” (Zsid. 12,2).
Vatikáni Rádió/Magyar Kurír

ŐSZENTSÉGE
XVI. BENEDEK
PÁPA
ÜZENETE A BÉKE VILÁGNAPJÁRA
2012. JANUÁR 1.
A FIATALOK NEVELÉSE AZ IGAZSÁGOSSÁGRA ÉS A BÉKÉRE

1. Az új év kezdete, amely Isten ajándéka az emberiség számára, arra indít, hogy nagy bizalommal és szeretettel forduljak mindenki felé különleges jókívánságommal az előttünk álló időszakra vonatkozóan, hogy azt valóban az igazságosság és a béke jellemezze.
Milyen alapállással tekintsünk az új esztendőre? A 130. zsoltárban egy gyönyörű képet találunk. A zsoltáros úgy fogalmaz, hogy a hívő ember várja az Urat, „jobban, mint az őr a hajnalt” (Zsolt 130,6), biztos reménységgel, mivel tudja, hogy elhozza a fényt, az irgalmat, az üdvösséget. Ez a remény a választott nép tapasztalatából sarjad, amely tudja, hogy Isten arra neveli: a világot az igazság szemszögéből nézze és ne hagyja, hogy kedvét szegjék a megpróbáltatások. Arra buzdítalak benneteket, hogy ezzel a bizalomteli alapállással tekintsetek a 2012-es évre. Igaz, hogy a mögöttünk hagyott esztendőben nőtt a keserűség érzése a válság miatt, amely próbára teszi a társadalmat, a munka világát és a gazdaságot; ám a válság gyökerei elsősorban a kultúra és az emberről alkotott felfogás terén keresendők. Szinte úgy tűnik, mintha sötét fátyol borulna korunkra, amely nem engedi, hogy tisztán lássuk a nappal fényét.
Ám ebben a sötétségben sem hagy fel az ember szíve azzal a hajnal várásával, amelyről a zsoltáros beszél. Ez a várakozás különösen élő és látható a fiatalok között, és ezért is fordul most feléjük gondolatom, arra, ami az ő lehetőségük és kötelességük a társadalom építésében. Ezért a Béke XLV. Világnapjára küldött üzenetemet a nevelés összefüggésében fogalmazom meg: „A fiatalok nevelése az igazságosságra és a békére”, mivel meg vagyok róla győződve, hogy ők, a maguk lelkesedésével és lendületével új reményt képesek adni a világnak.
Üzenetem szól a szülőkhöz, a családokhoz, továbbá a nevelés és képzés folyamatának minden szereplőjéhez és minden vezetőhöz is, akik a vallási, a társadalmi, a politikai, a gazdasági, a kulturális élet és a kommunikáció területén tevékenykednek. Figyelemmel kísérni, meghallgatni és kellően értékelni a fiatalok világát nem csupán lehetősége, hanem elsőrendű kötelessége is a társadalom egészének ahhoz, hogy valóban az igazságosság és a béke jövőjét építhessük.
Tovább kell adni a fiataloknak az élet pozitív értékének megbecsülését, hogy megszülethessen bennük a vágy, hogy életüket a Jó szolgálatára szenteljék. Ez olyan feladat, amely személyes kötelessége mindnyájunknak.
Azok az aggodalmak, amelyeknek a világ számos táján megannyi fiatal adott hangot az utóbbi időkben, kifejezik a vágyat, hogy reménykedve tekinthessenek a jövőbe. Több olyan kérdés is van, amelyet jelenleg aggodalommal élnek meg. Szeretnének olyan képzésben részesülni, amely felkészíti őket, hogy mélyebben megértsék a valóságot: nehéz számukra családot alapítani és tartós munkahelyet találni, valamint ténylegesen hozzájárulni a politika, a kultúra és a gazdaság területén az emberibb és szolidárisabb társadalom építéséhez.
Fontos, hogy ezek a vágyak és az eszményi lendület megfelelő figyelmet kapjon a társadalom minden szegmensében. Az egyház reménnyel tekint a fiatalokra, bízik bennük és bátorítja őket, hogy keressék az igazságot, védjék a közjót, legyenek nyitottak a világra és szemeik legyenek képesek meglátni az „új dolgokat” (Iz 42,9; 48,6)!
A nevelésügy felelősei
2. A nevelés az élet leggyönyörűbb és legnehezebb kalandja. A nevelés, a latin educere alapján annyit tesz, hogy valakit kivezetünk önmagából, hogy bevezessük a valóságba, egy olyan teljesség felé, amelynek segítségével a személyiség növekedhet. Ez a folyamat két szabadság találkozásából táplálkozik, a felnőtt és a fiatal szabadságáéból. Szükséges hozzá a tanítvány szabadsága, akinek nyitottnak kell lennie és hagynia kell magát elvezetni a valóság megismerésére, és szükséges a nevelő szabadsága is, akinek késznek kell lennie rá, hogy odaadja önmagát. Éppen ezért most még inkább, mint valaha szükségesek a hiteles tanúk, akik nem pusztán a szabályok és információk továbbadói. Olyan tanúk kellenek, akik képesek távolabbra tekinteni a többieknél, mivel az életük horizontja tágasabb. Az lehet tanú, aki maga is átéli azt az utat, amelyet másoknak javasol.
Melyek azok a helyek, ahol a békére és igazságosságra történő valódi nevelés érlelődik? Mindenekelőtt a család, hiszen az első nevelők a szülők. A család a társadalom eredendő sejtje. „A gyermekek a családban tanulják meg azokat az emberi és keresztényi értékeket, amelyek lehetővé teszik az építő és békés együttélést. A családban sajátítják el a nemzedékek közötti szolidaritást, a szabályok betartását, a megbocsátást és a másik ember elfogadását.”[1] Ez az igazságosságra és békére való nevelés első iskolája.
Olyan világban élünk, amelyben a család és maga az emberi élet is folyamatos fenyegetettségnek van kitéve és nem ritkán darabokra hullik. A munkakörülmények gyakorta nehezen összeegyeztethetők a családban vállalt felelősséggel, a jövő aggodalmakkal teli, felgyorsult az élet ritmusa, sokaknak el kell hagyniuk otthonukat, hogy megfelelő keresetre tehessenek szert, vagy hogy egyáltalán fenn tudják tartani magukat. Mindezen körülmények megnehezítik, hogy biztosítsák a gyermekek számára a legfontosabbat: a szülői jelenlétet, amely lehetővé teszi a mind teljesebb osztozást a közös útban, az évek során megszerzett tapasztalatokban és bizonyosságokban, amelyeket csak az együtt eltöltött időben lehet átadni. Azt szeretném mondani a szülőknek, hogy ne csüggedjenek! Életük példájával buzdítsák gyermeküket, hogy reményüket elsősorban Istenbe helyezzék, hiszen belőle származik a valódi igazságosság és béke.
Szeretnék most azoknak az intézményeknek a vezetőihez fordulni, amelyek nevelői feladatot látnak el: őrködjenek éberen, hogy minden személy emberi méltóságát tiszteletben tartsák és megbecsüljék minden körülmény között. Ügyeljenek rá, hogy minden fiatal fel tudja fedezni a maga hivatását, kísérjék figyelemmel, hogy gyümölcsöztetni tudják azokat az adományokat, amelyeket az Úrtól kaptak. Biztosítsák a családok számára, hogy a gyermekük olyan képzést kaphasson, ami nem áll ellentétben lelkiismeretükkel és vallási elveikkel.
Minden nevelő környezet legyen olyan hely, amely nyitott a transzcendensre és a többi emberre: legyenek ezek a párbeszéd, az összetartás és a meghallgatás helyei, amelyben a fiatalok azt érezhetik: itt értékelik a bennük rejlő lehetőségeket, belső gazdagságukat és megtanulhatják testvéreik megbecsülését. Adják tovább ezek a helyek annak az örömnek az érzését, ami abból fakad, ha valaki nap mint nap megéli a szeretetet és az együttérzést a felebarátai iránt és tevékenyen részt tud venni az emberibb és testvériesebb társadalom építésében.
Ezután a politikai vezetőkhöz szólok, s azt kérem tőlük, segítsék kézzelfoghatóan a családokat és a nevelő intézményeket abban, hogy a nevelés jogát és kötelességét gyakorolhassák. Soha nem hiányozhat az anyaság és az apaság megfelelő támogatása. Érjék el, hogy senki elől ne legyen elzárva a tanulás útja és a családok szabadon megválaszthassák azokat a nevelő intézményeket, amelyeket legalkalmasabbnak ítélnek gyermekeik fejlődése szempontjából. Törekedjenek rá, hogy újra egyesülhessenek azok a családok, amelyeket a megélhetés kényszere szétválasztott. Mutassák fel a fiatalok előtt a tiszta politika, mint a közjó szolgálatának képét.
Végezetül nem tehetem meg, hogy ne szóljak a tömegtájékoztatás világához, hogy ez is hozzájáruljon a nevelés feladatához. A mai társadalomban a tömegtájékoztató eszközöknek egészen különleges feladata van: nem csupán tájékoztatást adnak, hanem alakítják is az emberek szellemét, s ezért jelentős hozzájárulást adhatnak a fiatalok neveléséhez. Nagyon fontos figyelembe vennünk, hogy a nevelés és a kommunikáció között igen szoros a kapcsolat, hiszen a nevelés kommunikáción keresztül zajlik, s ez pozitív vagy negatív értelemben befolyásolja a személy fejlődését.
A fiatalok részéről is bátorság szükséges ahhoz, hogy elsősorban ők maguk is megéljék azt, amit a körülöttük élőktől megkívánnak. Nagy a felelősségük abban, hogy elég erejük legyen a szabadság jó és tudatos használatában. Ők maguk is felelősek azért, hogy az igazságosságra és a békére lehessen őket nevelni!
Nevelés az igazságra és a szabadságra
3. Szent Ágoston tette fel a kérdést: „Quid enim fortius desiderat anima quam veritatem? ­− Mit kíván erősebben az ember, mint az igazságot?”[2] Egy társadalom emberi arca nagyban függ attól, hogy a nevelés mennyiben járul hozzá ennek az elnyomhatatlan kérdésnek az életben tartásához. A nevelés ugyanis a teljes személyiség formálását jelenti, beleértve a lét erkölcsi és szellemi vetületeit is, tekintettel személyes végcéljára, valamint annak a társadalomnak a javára, amelynek az egyén tagja. A környező valóságot csodálva a zsoltáros így gondolkozik: „Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?” (Zsolt 8,4-5). Az alapvető kérdés, amelyet fel kell tennünk magunknak, ez: ki az ember? Az ember olyan lény, akinek szíve szomjazza a végtelent, az igazságot (de nem egy részleges igazságot, hanem olyat, amely képes megmagyarázni az élet értelmét), mivel Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette. Ha hálával elfogadjuk tehát az életet, mint felbecsülhetetlen ajándékot, ez elvezet oda, hogy felfedezzük minden személy saját, legmélyebb értelemben vett méltóságát és sérthetetlenségét. Ezért a legelső nevelés abban áll, hogy megtanuljuk felismerni az emberben a Teremtő képmását: így tudunk majd valódi mély tiszteletet érezni minden egyes emberi lény iránt, valamint segíteni mindenki másnak olyan életet élni, amely megfelel ennek a magasztos emberi méltóságunknak. Soha nem szabad elfelednünk, hogy „az ember valódi fejlődése a személy teljességére vonatkozik a maga egységében és minden dimenziójában”,[3] ideértve a transzcendens dimenziót is. Miként azt sem feledhetjük el, hogy nem lehet a személyt feláldozni egy részleges jó elérése érdekében, legyen az bár gazdasági vagy társadalmi, egyéni vagy közösségi cél.
Személyes szabadságának értelmét is csak az Istennel való kapcsolatban állva érti meg az ember. A nevelés feladata pedig nem más, mint felkészíteni a valódi szabadságra. Ez pedig nem a kötöttségek hiányát, a szabad akarat önkényét vagy az én uralmát jelenti. Az az ember, aki önmagát abszolútnak képzeli, aki nem függ semmitől és senkitől, és megtehet mindent, amit csak akar, végül ellent fog mondani a saját igazságának és elveszíti a szabadságát. Az ember ezzel szemben társas lény, aki életét a többi emberrel és főként Istennel összekötve éli. A hiteles szabadságot soha nem lehet úgy elérni, hogy valaki eltávolodik Istentől.
A szabadság fontos érték, ugyanakkor érzékeny is, könnyű félreérteni és könnyű rosszra használni. „Manapság különösen alattomos akadályozója a nevelés művének a társadalmunkban és kultúránkbanerőteljesen jelen lévő relativizmus, amely semmit sem ismer el véglegesnek, így mindennek végső mértékévé magát az ént és annak vágyait avatja, s a szabadság látszata alatt mindenki számára börtönné válik, hiszen az embereket elválasztja egymástól és mindenkit bezár a saját »én«-jébe. A relativizmusnak ebben a perspektívájában nem lehetséges tehát valódi nevelés. Az igazság fénye nélkül előbb utóbb minden ember kételkedni kezd az élet és az életet átszövő kapcsolatok jóságában is, valamint a közös, másokkal összefogva létrehozott értékekért vállalt feladatok fontosságában”.[4]
Ahhoz, hogy az ember gyakorolhassa szabadságát, túl kell lépnie a relativizmus horizontján és meg kell ismernie az igazságot saját magával, valamint a jóval és a rosszal kapcsolatban. Lelkiismeretének mélyén az ember felfedez egy olyan törvényt, amit nem maga alkot magának, hanem engedelmeskednie kell neki, és amelynek hangja arra hívja, hogy szeressen, tegye a jót és kerülje a rosszat, s vállalja a teljesített jótettek és az elkövetett rossz tettek felelősségét.[5] Ezért a szabadság gyakorlása szorosan összetartozik a természetes erkölcsi törvénnyel, amely egyetemes jellegű, kifejezi minden ember méltóságát, megalapozza alapvető jogait és kötelességeit és ezáltal végeredményben az emberek közötti igazságos és békés együttélést.
A szabadság helyes használata tehát központi szerepet játszik az igazságosság és a béke előmozdításában, amely megkívánja, hogy tiszteljük önmagunkat és a másik embert is, még ha távol esik is saját lét- és életfelfogásunktól. Ebből a hozzáállásból származnak azok az elemek, amelyek nélkül a béke és az igazságosság tartalom nélküli szavakká szűkülnek: a kölcsönös bizalom, az építő párbeszédre való képesség, a megbocsátás, amelyet annyiszor szeretnénk elnyerni ám fáradságunkba kerül megadni másoknak, a kölcsönös szeretet, az együttérzés a gyengébbekkel, valamint a készség az áldozatok felvállalására.
Nevelés az igazságosságra
4. Világunkban, amelyben a személy értékét, méltóságát és jogait, minden pozitív szándék kinyilatkoztatása ellenére komoly veszély fenyegeti azáltal, hogy általában mindennek kizárólagos mércéjéül emelik a hasznosságot, a birtoklást és a hasznot, nagyon fontos, hogy ne engedjük megfosztani az igazságosság fogalmát transzcendens gyökereitől. Az igazságosság ugyanis nem pusztán emberek közötti megegyezés, hiszen nem a pozitív jog határozza meg eredendően, mi az igazságos, hanem az emberi lény identitása. Csak a teljes emberkép teszi lehetővé, hogy ne szűkítsük le az igazságosságról alkotott felfogásunkat valami szerződésre, hanem ezen keresztül is a szolidaritás és a szeretet nézőpontjára nyíljunk meg.[6]
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a modern kultúra egyes áramlatai, amelyek a racionalista és individualista gazdaságszemléletre támaszkodnak, elkülönítették az igazságosság fogalmát annak transzcendens gyökereitől, vagyis elválasztották a szeretettől és a szolidaritástól. »Az ember városát« nem csupán a jogok és a kötelességek alkotta viszonyok mozdítják elő, hanem sokkal inkább, és még ezt megelőzően, az ingyenesség, azaz az irgalom és a közösség alkotta viszonyok. A szeretet az emberi kapcsolatokban is mindig Isten szeretetét jeleníti meg, ez ad teológiai és üdvösségre segítő értéket az igazságosság minden művének a világban.”[7]
„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.” (Mt 5,6). Eltelnek majd vele, mert arra éheznek és szomjaznak, hogy igaz kapcsolatuk legyen Istennel, embertársaikkal és az egész teremtett világgal.
Nevelés a békére
5. „A béke nemcsak a háború hiánya, és nem korlátozható a szembenálló erők egyensúlyának biztosítására. A béke nem érhető el a földön a személyek javainak védelme, az emberek közötti szabad kommunikáció, a személyek és a népek méltóságának tiszteletben tartása és a testvériség állhatatos gyakorlása nélkül”.[8] A béke az igazságosság gyümölcse és a szeretet eredménye. A béke elsősorban Isten ajándéka. Mi, keresztények, hiszünk benne, hogy Krisztus a mi igazi békénk: Őbenne és az ő keresztjében engesztelte ki Isten önmagával a világot és ezzel rombolta le azokat a gátakat, amelyek elválasztották egymástól az embereket (vö. Ef 2,14-18); benne egyetlen, szeretetben kiengesztelődött családot alkotunk.
Ám a béke nem csupán ajándék, amit elfogadunk, hanem olyan mű is, amit mi építünk. Ahhoz, hogy valóban békességszerzők legyünk, nevelni kell saját magunkat az együttérzésre, a szolidaritásra, az együttműködésre, a testvériességre, és tevékenyeknek kell lennünk a közösségeinken belül. Éberen kell őrködnünk, hogy felébresszük a lelkiismereteket nemzeti és nemzetközi kérdésekben; és hogy belássuk a gazdagság újraelosztását, a növekedés előmozdítását, a fejlődés érdekében történő együttműködést és a konfliktusok megoldását célzómegfelelő megoldások keresésének fontosságát. „Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket”, mondja Jézus a Hegyibeszédben (Mt 5,9).
A mindenkire vonatkozó béke az egyes emberek igazságosságából születik meg és senki sem kerülheti meg azt az alapvető kötelességet, hogy saját hozzáértésének és felelősségének megfelelően törekedjen az igazság előmozdítására. Különösképpen az eszményekhez mindig ragaszkodó fiatalokhoz fordulok, hogy legyen türelmük és kitartásuk az igazságosság és a béke kutatásában; s hogy még akkor is ápolják önmagukban az igazságosság és igazság iránti elkötelezettségüket, ha ez áldozatokat követel és szemben kell haladni az árral.
Emeljük fel tekintetünket Istenhez
6. Amikor az igazságosság és a béke nehéz útját kell járnunk, hajlamosak vagyunk feltenni a kérdést, amit a zsoltáros így fogalmazott: „Tekintetem a hegyek felé emelem: honnan jön segítség számomra?” (Zsolt 121,1).
Mindenkinek, ám különösképpen a fiataloknak szeretném leszögezni: „Nem az ideológiák menthetik meg a világot, csak egyedül az, ha az élő Istenhez fordulunk, aki a mi teremtőnk, szabadságunk biztosítéka, mindannak a biztosítéka, ami valóban jó és igaz… ha fenntartások nélkül Istenhez fordulunk, aki mindannak a mértéke, ami igazságos és aki ugyanakkor maga az örök szeretet. És mi más menthetne meg bennünket, ha nem a szeretet?”.[9] A szeretet örül az igazságnak, ez az az erő, amelynek révén képesek leszünk munkálkodni az igazságért, az igazságosságért, a békéért munkálkodni, mert a szeretet mindent elfed, mindent remél, mindent elvisel (vö. 1 Kor 13, 1-13).
Kedves fiatalok, ti nagy ajándékot jelentetek a társadalom számára. Ne engedjétek, hogy úrrá legyen rajtatok a kicsinyhitűség a nehézségek láttán és ne engedjetek a hamis megoldásoknak, amelyek gyakorta a problémák megoldásának rövidebb útjaként tárulnak elétek. Ne féljetek elköteleződni, vállalni a fáradságot és az áldozatot és ne féljetek olyan utat választani, amely hűséget és kitartást, alázatot és önátadást követel tőletek. Éljétek meg bizalommal fiatalságotokat és azokat a mély vágyakat, amelyeket éreztek a boldogság, az igazság, a szépség és az igazi szeretet iránt! Éljétek meg intenzíven életeteknek ezt a gazdag és lelkesedéssel teli időszakát!
Legyetek tudatában, hogy ti magatok is példák vagytok a felnőttek számára és annál inkább azok lesztek, minél inkább törekedtek rá, hogy túllépjetek az igazságtalanságon és a romlottságon, minél inkább kívánjátok a jobb jövőt és minél inkább munkálkodtok ennek megvalósulásán. Legyetek tudatában a bennetek rejlő lehetőségeknek és ne zárkózzatok be magatokba, hanem legyetek képesek dolgozni egy mindenki számára fényesebb jövőn. Soha nem vagytok ebben egyedül. Az Egyház bízik bennetek, figyelemmel kísér benneteket és szeretné felajánlani legnagyobb kincsét, annak lehetőségét, hogy felemeljétek a tekinteteteket Istenhez, találkozzatok Jézus Krisztussal, aki maga az igazságosság és a béke.
Most mindazokhoz a nőkhöz és férfiakhoz szólok, akik szívükön viselik a béke ügyét! A béke nem olyan kincsünk, amit már megszereztünk, hanem cél előttünk, amely felé mindnyájunknak törekednie kell. Tekintsünk megnövekedett bizalommal a jövő elé és bátorítsuk egymást ezen az úton. Dolgozzunk azon, hogy világunknak emberibb és testvériesebb arcot kölcsönözzünk és érezzük át egységünket a jelenlegi és eljövendő fiatal nemzedékekért viselt felelősségben, legfőképp abban, hogy békeszeretőknek és béketeremtőknek neveljük őket. Ennek a tudatosságnak az alapján küldöm számotokra ezeket a gondolatokat és a felhívásomat: egyesítsük szellemi, erkölcsi és anyagi erőinket, hogy „a fiatalokat az igazságosságra és a békére neveljük”.
Vatikánvárosban, 2011. december 8-án

Benedictus PP XVI



Várakozás Karácsonyra


Ádvent a latin adventus, eljövetel szóból származik. Az új egyházi év ádvent 1. vasárnapjával kezdődik. Négy hét előzi meg a karácsonyi időszakot. Az idők folyamán különböző szokások alakultak ki, amelyek az ádventhez kapcsolódnak. Népszokások, szálláskeresés és az ádventi koszorú, mintegy az egész ádventet átfogó külső jelképek.
Az ádventi felkészülés szép eszköze az ádventi koszorú és a gyertyagyújtás a családban. A koszorú négy gyertyája ádvent négy vasárnapját jelzi. Ádvent első vasárnapján az első, lila gyertyát gyújtjuk meg rajta, második vasárnapján a második lilát, majd a harmadikon a rózsaszínűt és a negyediken az utolsó lilát.
A sorban meggyulladó gyertyák növekvő fénye jelzi, hogy karácsonyhoz közeledve múlik a bűn sötétsége és nő a fény. S karácsonykor eljön maga a FÉNY = JÉZUS KRISZTUS. A kérdés számunkra: vajon szeretetünk tettei által bennünk, köztünk is nő-e a fény, Jézus jelenléte?
A fenyő örökzöld levelei emlékeztetnek Jézus halált legyőző örök szeretetére. Ez a szeretlek ezt jelenti: elfogadlak így, ahogy vagy. Azt jelenti: fontos vagy nekem. Ezt nemcsak érzem meg gondolom, hanem kifejezésre is juttatom. Azt is jelenti: tisztellek. Látom az Istentől kapott értékeidet. Nemcsak a hibáidat teszem nagyító alá és teszem szóvá újra és újra, örülök annak, hogy ilyen sok érték is van benned. Mivel együtt kell élnünk, arra rendezkedem be, hogy adjak neked. Szeretném gazdagítani az életedet. Egyáltalán azt figyelem mindig, hogy neked mi jó, és kész vagyok ezt - ha kell - áldozatok árán is megadni, mégpedig szívesen és tartósan, s ha kell, akár viszonzás nélkül is. Persze, ha akarod, mert a szeretet tiszteli a másik szabadságát is, nem erőlteti rá magát.
Karácsonykor nem az ember javul meg főleg, vagy kezd el újra szeretni, hanem az Isten szeretete költözik a mi szívünkbe. Ezzel a szeretettel már valóban tudjuk Istent és egymást teljes szívünkből szeretni. Ne törődjünk bele abba, ha éppen bennünk kezd kihűlni a szeretet. Ne gyártsunk ideológiát, hogy megmagyarázzuk: azért mert sokat csalódtunk, meg ilyen kemény az élet, abban csak így lehet élni, meg még mindig több van bennünk, mint másokban. Ilyen szövegeket bárki tud mondani. Isteni szeretet nélkül nem megy. Szeretnénk a mennyei tűzhöz menni és venni belőle parazsat. Szeretnénk felmelegedni igazán mi magunk is Isten közelében, és aztán felmelegíteni megfagyott kapcsolatainkat és az átfagyott életünket.
Karácsony nem azt hirdeti, hogy Isten egyszer régen itt járt a földön; hanem azt, hogy velünk van, köztünk él. Rajtunk áll, hogy észrevegyük: jelen van és szeret bennünket.
Ennek a csodának a parazsával kívánok mindenkinek kegyelemteljes és áldott karácsonyt!


         Czár Iván plébános


Weöres Sándor: A teljesség felé

Szembe-fordított tükrök

Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.
Hiányosságom váljék jósággá benned.

Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni,
gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.
Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted
az ég, benned a létra.

Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.
Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.

Minden szeretetkapcsolatban Adventet élünk

Amikor ugyanis két ember között „történni kezd” a szeretet, az kozmikus méretű és jelentőségű esemény itt a földön. Ezt jelzi, hogy nem csupa öröm tölti el a szívünket, hanem valami szorongásféle, amelyet így lehetne megközelítőleg megfogalmazni: „Te, és csakis te ezután nekem hiányozni fogsz.”
Nem a birtoklásról van itt szó, hiszen a szeretet nem birtokolja a másik embert, hanem arról a misztériumról, hogy eddig csak homályos megsejtéssel vártunk valakit (s ha vártuk, valamiképpen hiányzott is nekünk), mostantól azonban egészen másképp fogunk várni érkezésére, és égetően fog hiányozni. Vagyis minden szeretetkapcsolatban Adventet élünk, és megtapasztaljuk, hogy ezen a földön a Karácsony nem lehet a beteljesülés, hanem csak egy új, még forróbb, még hevesebb, még egyértelműbb Advent kezdete.

Ennek a kettősségnek a feszültsége jellemez minden földi Karácsonyt, mert a Krisztus által elérkezett megváltás dinamikus, fokozatosan beteljesedő valóság.  Egyrészt: „Benne nyertük el a megváltást az ő vére által, bűneink bocsánatát” (Ef 1,7), „vérével örök megváltást szerzett” (Zsid 9,12), másrészt: „várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását”, mert „megváltásunk még reménybeli” (Róm 8,23.24), és „meg vagytok jelölve a megváltás napjára” (Ef 4,30). Vagyis Jézus Krisztus vére árán egyszer s mindenkorra megváltott minket, ugyanakkor ennek a megváltásnak a gyümölcsei nem értek még be egészen bennünk, hiszen földi életünk még nem zárult le, nem éltük le a megváltás számunkra adatott idejét.

Ezért is olyan fontos, hogy karácsonyi készületünk ne merüljön ki a külső cselekedetekben. Szép és jó dolog illatos fenyőt díszíteni, ajándékot készíteni vagy megfőzni az ünnepi vacsorát, de mindennek csak a megváltásunk beteljesedésére való várakozás adhat igazi értelmet és értéket. Nem elég a szeretet érzését keresni és abban elmerülni, hanem az isteni szeretetre kell figyelnünk értelmünk teljes hódolatával, különben megragadunk a felszínen, ami végzetes következményekkel járhat. A szeretet ugyanis önmagában, Jézus Krisztus nélkül nemcsak gyenge, de egyenesen közveszélyes dolog. A Karácsony nem annak a szeretetnek az ünnepe, amely érzeleg, simogat, szexuális kapcsolatba lép, majd kifullad, elmúlik, vagy éppenséggel gyűlöletté változik. Ez a szeretet nem méltó az ünneplésre, de még a szeretet névre sem!

A Karácsony Isten irántunk való felfoghatatlan mélységű szeretetének, a szent Fiát hozzánk elküldő Atyaisten, az értünk emberré lett Fiúisten, és a megtestesülésben közreműködő Szentlélek Isten szeretetének ünnepe, valamint a megszentelő kegyelem által fölemelt ember: Szűz Mária, Szent József és a többi szentek szeretetének ünnepe. A most következő Karácsony annyiban lesz a mi szeretetünk ünnepe, amennyiben szeretetünk ebből a forrásból táplálkozik, illetve amennyiben oda megtisztulva visszatér.

Nem baj, ha az ünnep küszöbén azzal szembesülünk, hogy még nem szeretünk úgy, mint amire az adventi készület idején indíttatást kaptunk, s hogy még nem vagyunk olyan szentek, mint amilyeneknek egy-egy pillanatra látszunk. Ha készek vagyunk magunkat ajándékozni az értünk emberré lett Szeretetnek, Ő végtelenül többet fog adni nekünk: örökkévaló önmagát az Eucharisztiában és egykor az örök Karácsonyban.

Fr. Barsi Balázs OFM

Forráscím (letöltve 12/18/2011 - 06:51): http://www.laudetur.hu/?q=advent_barsi_balazs

ADVENTI PROGRAMUNK
XVI. Benedek tanítását felidézve megállapíthatjuk: az evangelizálót fenyegető egyik veszély lehet a lelki kiüresedés. Ennek elkerüléséhez el kell köteleznünk magunkat Isten igéjének hallgatása, az ima és a szentségekhez járulás mellett, hogy fel tudjuk fedezni az emberekben az Isten iránti érzéket.
A pápa hangsúlyozza: a keresztényeknek újra, még erősebben Istent kell a középpontba helyezniük. Ezért először magunkat kell evangelizálni! Idei adventünkben kezdjük szavanként valósítani a szentatya javaslatát. Erre építjük adventi programunkat is.

I. HÉT
- Ezen a héten rendbe teszem imaéletem:
komoly reggeli ima (időt szánok rá!), napközbeni fohászok (Isten-kapcsolatok), esti ima (a napom áttekintése: hála, bűnbánat, elhatározások a következő napra).
– Milyen szép, ha a házaspár, család együtt imádkozik az adventi koszorú körül!
– „Legértékesebb” imádság pedig a szentmise! Hajnali misékre megyek!
Olvasmány (Iz 63,16b-64,8): Izajás próféta beszélgetése Istennel... -
Kezdjek naponta személyes beszélgetést Istennel, ahogy pl. Izajás.
Szentlecke (1Kor 1,3-9): ... hűséges az Isten! Én is legyek ma hűséges Hozzá! Figyelek Rá, beszélgetek Vele.
Evangélium (Mt 13,33-37): Vigyázzatok, virrasszatok, legyetek éberek, ne találjon alva... – Ne halogassam az imádkozást!

II. HÉT
Minden nap olvasok a Szentírásból, és azt igyekszem megélni (konkrétan kijelölöm: ma erre fogok figyelni, ezt próbálom élni!), legalább napi egy konkrét tapasztalatra igyekezzek szert tenni! Pl. a havi életige, vagy a vasárnapi szentírási szakaszokból:
Olvasmány (Iz 40,1-10): – megvigasztalok egy szomorkodót
Szentlecke (2Pét 3,8-14): - ma békesség, tisztaság, feddhetetlenség
Evangélium (Mk 1,1-8 ): - készítem az utat – ma miben javítok?

III. HÉT
Ezen a héten igyekszem tudatosan átélni, megélni a szentségeket, melyekben már részesültem (vagy készülök részesedni).
Olvasmány: Iz 61,1-2a.10-11
Szentlecke: 1Tessz 5,16-24
Evangélium: Jn 1,6-8.19-28
1. Keresztség: meghalás a bűnnek, Isten kedves gyermekeként Krisztussal élek az Egyházban, közösségben (nem egyedül!), folytonosan megújulva.
A Jézushoz, Egyházhoz, plébániai közösséghez való tartozás öröme jár át!
2. Bűnbocsánat szentsége: esti imámban komoly lelkiismeretvizsgálat, bűnbánat, egy alapos, őszinte szentgyónás beiktatása (lelkitükrök alapján készülve), beszélgetés lelkivezetőmmel.
3. Oltáriszentség: e héten több szentmise, szentáldozás, szentségimádás
– mindezek felülvizsgálata életemben...
4. Bérmálás: a Szentlélekkel való tudatos kapcsolat. Tevékeny bekapcsolódás plébániai közösségem életébe (szolgálatok!)... Küldve vagyok, hogy apostolkodjam, mások felé vigyem az örömhírt. Hogy csinálom?
5. Házasság: A házasságig megőrzött szüzesség, tisztaság; a házasságban kölcsönös szeretet, hűség (minden szinten). Ajándék vagyok társam számára?
Gyermekek vállalása, vallásos nevelése…?
6. Betegek szentsége: „örömmel szenvedek” Krisztussal. Betegségek, testi-lelki fájdalmak, az idős kor keresztjeit Vele, az Ő lelkületével hordozom, kérem a betegek szentségét (nem a haldoklást várva!) magam és hozzátartozóim számára is! Szépen, tudatosan készülök az átköltözésre!
7. Egyházi rend: Fiúk, lányok – papi, szerzetesi hivatás! Hallottad, gondoltad, hogy teljesen Istennek is szentelheted magad (nemcsak házasság van!)? - A pap megbecsülése, személyes kapcsolat és együttműködés vele...

IV. HÉT
Életem középpontja Krisztus, az Isten
„Az új evangelizáció valódi értelme Isten központi szerepe életünkben.
A keresztényeknek újra még erősebben Istent kell a középpontba helyezniük...”
Advent első három hetében hogy működött ez nálam?
„Istennek hatalmában áll megerősíteni” (Róm 16,25-27). Vele, benne éltem, élek?
Máriával, aki (Lk 1,26-38):
- hallgatja, befogadja Istent... (történjék velem szavaid szerint... legyen meg a te akaratod – mondjam ki őszintén, újra és újra, napi szinten)
- szolgálólány – szeressek, szolgáljak... most a Karácsony előtti napokban még jobban!

Virrasztani: szívünket Isten jelenlétében őrizni

A várakozás és a virrasztás gondolata szorosan egymáshoz kapcsolódik. Advent első vasárnapjának evangéliuma a virrasztásra hív. Virrasztani akkor szoktunk, amikor egy későn érkező vendéget várunk, vagy épp családtagunkat várjuk haza, amikor a szülő elidőzik beteg gyereke ágyánál az éjszakában, vagy beteg, haldokló családtagunk mellett maradunk.
Egyedül általában nehezebb virrasztani, segít, ha valaki együtt marad velem a várakozásban, a figyelemben. A másik személy jelenléte segíti éberségemet. Szeminarista koromban, amikor egyik társunk beteg lett, és vigyázni kellett rá éjszaka, ketten vállalkoztunk a felügyeletre, ami ugyan kellően fárasztó volt, de adott egy nemességet, formált, új látással ajándékozott meg a beteg és együtt virrasztó társam iránt is. Volt egy titka: miközben rá figyeltem, magam alakultam át.
A virrasztás gondolata ma talán inkább megijeszt. Hiszen az emberek jó része túlhajtott, szétesett, fáradt. Nem csoda, ha a virrasztás gondolatát egészen távol érzi magától. Nem szeretne még jobban kimerülni, hisz el kell látnia feladatait otthon és a munkahelyen. Amikor az emberek túlterhelt élethelyzetből, fáradtan érkeznek lelkigyakorlatra, jó, ha az első napot vagy akár többet is pihenéssel töltenek. Fáradtan még imádkozni sem lehet igazán, mint ahogy nem tudok másokra figyelni, ha túlságosan kimerült vagy szétesett vagyok. És nem véletlen, hogy az alvás az első helyen áll az életviteli prioritásokban.
A virrasztás nem csupán az alvás ellentéte, egy irányulás, kilépés magamból, együttlátás a másikkal. Virrasztani nem magunk miatt szoktunk. Valaki másra irányul a virrasztás. Ezért nagyon találó szó az Isten felé való fordulásunkra. Virraszthatunk az imában is – szívünket Isten jelenlétében őrizve.
A keleti egyház hagyományban szokás Máriát úgy ábrázolni, amint kitárt karokkal imádkozik és mellén a kis Jézus látható. Ez Máriának a virrasztó magatartása. Úgy él, hogy szíve Jézusra irányul. Látását, életvitelét meghatározza Jézus jelenléte, mint ahogy egy anya együtt van kis gyermekével, rá irányítja figyelmét, és amire figyel környezetében, abba bevonódik gyereke jelenléte, szükséglete. Mintegy szemüvegen keresztül, vele együtt lát. Ideális esetben gyereke kerül mozgása, gondolkodása és gondoskodása középpontjába, anélkül, hogy akadályozná mindennapi tevékenységében. Így nem csupán  a gyerek élete bontakozhat a szeretetben, de a szülő is fejlődik, megtanul újra látni. Virrasztani ilyen állapotot jelent, amikor a látásomat meghatározza az isteni jelenlétnek a mozzanata. Ez az együttlátás a sajátja az Istennel élő embernek. Ugyanazokat a dolgokat és körülményeket látja, mint minden más ember, de egy tágabb dimenzióban.
Loyolai Szent Ignác azt kéri a lelkigyakorlatozótól, hogy amikor a megtestesülésről imádkozik, a Szentháromsággal együtt nézze a földet, az embereket, cselekedeteiket és azt, ahogyan a Szentháromság elhatározza a megváltást. Meghív arra, hogy tanuljam az együttlátás művészetét, mert csak így látom a maguk helyén az embereket, a történéseket, és azt, ahogyan Isten cselekszik.
Aki Istennel lát, kezdi meglátni az életet. A Teremtés könyvéből ismerjük, hogy amikor az Isten teremti a világot, háromszor választ szét, amíg az élet megjelenik – szétválasztja a világosságot a sötétségtől, a fenti vizeket a lenti vizektől és végül a vizet és a szárazföldet. Csak ekkor jelenik meg az élet. Amikor az Istennel együtt látok, ugyanezt a teremtő gesztust élhetem át – vele együtt szét tudom választani azt, ami előbbre visz, épít, ami éltető és azt, ami visszahúz, magamba zár, rombol. Virrasztani egy ilyen megatartást jelenthet. Ahol a látásomban kezd elkülönülni a lenti a fentitől, az önzetlen az önző magatartástól, a bizalom a félelemtől, a hála az elégedetlenségtől, ott megjelenik az Élet, akire a szívem irányul. Minél inkább sajátommá válik ez a látásmód, annál inkább felismerem azt a méltóságot, amivel Isten megajándékozott. Amikor egy király lánya férjhez megy egy szegénysorban élő ember fiához, felemeli őt és egész nemzetségét a királyi méltóságra. Mennyivel inkább igaz ez Istenre, aki eljött közénk és magára vette emberi természetünket, életünket, felemelve azt az ő életébe, istenségébe. Aki vele együtt marad, felismeri ezt az igazságot, és nem csak látni kezdi az életet, hanem szülni és táplálni. Advent jelentheti az életnek ezt a fajta érkezését, megjelenését mindennapjaimban.
Az előttem álló időben gyakorolhatom a virrasztásnak ezt a módját, amikor keresem az Istennel való együttlátást. Tudatosíthatom Isten jelenlétét. Elképzelhetem, amint Jézus velem van. Miközben nekiindulok a napnak, találkozom és beszélek emberekkel, végighaladok az utcán, végzem a munkámat, újra és újra felidézhetem, hogy Jézus mellettem áll. Látja, amit látok, hallja, amit hallok, és minél inkább tudatosul bennem ez a jelenlét, elképzelhető, hogy látni kezdem, amit ő lát, és hallom, amit ő hall. Erre a virrasztásra nyissa meg szívünket Isten, aki együtt lát és együtt érez velünk.


Vízi Elemér SJ





Krisztus, a Mindenség Királya

Gyakran előfordul, hogy amikor valakit bemutatnak nekünk első hallásra, nem jegyezzük meg a nevét. Talán még akkor sem figyelünk oda eléggé, amikor valaki személyesen mutatkozik be. Pedig a kapcsolatfelvétel szempontjából nem mellékes dologról van szó. Ma az Egyház Jézus Krisztust királyként mutatja be. XI Pius pápa 1925-ben vezette be ezt az ünnepet, annak hangsúlyozására, hogy Krisztus nem csak az egyes ember megváltója, hanem a társadalomnak is a királya. Vajon maga Jézus hogyan mutatkozik be? Azért, hogy jobban megismerjük Jézus, nevezte magát jó pásztornak, az élet kenyerének, szőlőtőnek. Azt mondotta, hogy „én vagyok az út, igazság és élet, vagy máshol az élet világossága” A mai Ó-szövetségi olvasmányban Ezekiel próféta az Urat jó pásztorként mutatja be. „Íme, magam keresem meg juhaimat, és magam ügyelek rájuk.” Ezt alkalmazta Jézus önmagára a jó pásztorról szóló példabeszédben.
Azonban feltűnő, hogy Ő sosem mondta magáról szó szerint, hogy én a ti királyotok vagyok, pedig sokan gondolták róla, hogy király.
Már az Ó-szövetségben sokan királyi messiást vártak. A napkeletei bölcsek az újszülött királyt keresték, a kenyérszaporításkor Jézust királlyá akarták tenni, a jeruzsálemi bevonuláskor királyként ünnepelték.
A mai társadalmi körülményekben idegennek tűnik Jézust királynak nevezni. Azt viszont el kell ismernünk, hogy ő nem csak jó pásztorunk, hanem életünk szuverén ura is egyben, ami királyi tulajdonság. Így joga van seregszemlét tartani azok fölött, akik hozzá tartoznak, mintegy az ő alattvalói.
          

Szent Máté ennek a képét rajzolja meg az utolsó ítéletről szóló evangéliumi részben. Meglepődve kell tudomásul vennünk, hogy az ítélet mértékét azok a cselekedetek képezik, amelyeket általában nem tartunk kötelezőnek magunkra nézve. Éhes voltam…, szomjas voltam.., beteg voltam…..börtönben voltam… Azt gondoljuk, hogy mára ez mind intézményes feladat. Pedig a jócselekedeteknek ez a hosszú sora el kell, hogy gondolkodtasson, és gyakorlati állásfoglalásra kell, hogy ösztönözzön. Nem lesz mentségünkre, hogy nem tudtuk – mert Jézus figyelmeztetett – Mi lett volna, hogyha csak az  utolsó ítéleten derül ki, hogy Jézus olyan mint egy álruhás király, hogy azonosította magát minden kitaszítottal, kicsinnyel és éhezővel, szomjazóval, bűnössel? Nem felejthetjük el, hogy Jézus arcát a mindennapokban is meg kell látnunk azokban, akik kicsinyek, akik szükséget szenvednek és kitaszítottak. A mai ünnep, a felolvasott evangéliumi rész indítson önvizsgálatra, kérdezzük meg magunktól, hogy van-e szemünk arra, hogy felismerjük őt az élet minden körülményében? Vagy netán alakítanunk kell látásmódunkon, mindennapi magatartásunkon? Engedem-e, hogy Krisztus Király életem feltétlen ura legyen? Hogyha igen, akkor a tetteim legyenek a jel arra, hogy én hozzá tartozom.


Felajánló ima Szent László királyhoz

Szent László király, Magyarország dicső lovagja! Bűneinket bánva, gyengeségünkben, a Te erős, szent kezedbe, és oltalmadba helyezzük szépapád, Solt fejedelem városát. Vedd pártfogásodba városunkat, egyházközségünket és városunk minden lakóját. Oltalmazz, és ajánlj minket a Boldogságos Szűz Mária, magyarok patrónája szeplőtelen szíve által Jézus Krisztus irgalmas szívébe. Légy velünk és állj mellettünk életünk, munkánk során. Járj közben a mennyei Atyánál családjainkért, ifjúságunkért, az idősekért, a betegekért és a szenvedőkért. Tarts távol tőlünk minden viszályt és széthúzást. Segíts, hogy Solt városa és annak minden lakója a hit kegyelmében részesüljön és eljusson az örök üdvösségre. Szent László király, Solt városának védőszentje, könyörögj érettünk. Amen
Anno Domini 2011. Szent Iván hava 19.

Könyörgések

I. Add Urunk, hogy Szent László király, Solt város védőszentje közbenjárására, városunk minden lakója visszatérjen a szeretet-parancsához és igaz keresztényként éljen. -Kérünk téged hallgass meg minket.
II. Hogy ifjúságunk megértse, hogy a tiszta és erényes élet az egyetlen helyes út. - Kérünk téged…
III. Hogy a férfiak és a nők, megtalálják az életre szóló házasságban a boldogságot és továbbadják az életet, elfogadván a gyermekeket, mint Isten ajándékait. - Kérünk téged…
IV. Hogy az idősek és egyedülállók Krisztusban találjanak igaz boldogságra. - Kérünk téged …
V. Hogy a betegek és szenvedők, valamint a nélkülözők vigasztalást találjanak Krisztus irgalmában. -Kérünk téged…
VI. Elhunyt testvéreink, pedig Isten üdvözítő szeretetében találjanak örök békességre.  - Kérünk téged…

Hiszem a test feltámadását és az örök életet

A Hitvallás ez utolsó kijelentése az előzőek következménye. Ha hiszem, hogy az Isten mindenható és teremtő, akkor nem tételezhetem fel, hogy tehetetlenül áll biológiai összeomlásommal szemben. Ha hiszem, hogy Isten Fia emberré lett és meghalt értem, nem tételezhetem fel, hogy feltámadásának dicsőségében ne akarna osztozni velem. Ezt ígérte: ,,Aki nekem szolgál, engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám.'' (Jn 12,26)
A Fő már az Atya dicsőségében trónol, fel kell hát támadnia a Testnek is, az Egyháznak és mindannyiunk testének a romolhatatlan örökkévalóságra. A szentek és boldogok fehér ruhás seregének látomása elénk tárja ezt az örök jövőt.
A holtak feltámadása ugyancsak a Lélekben megy végbe, aki elevenítő, teremtő Lélek. Ő már itt, a földi életben is újra meg újra életet ad nekünk, például a bűnbocsánat szentségében. Ugyan mire való volna a bűnbocsánat, ha nem volna örök élet? Hiszen ha csak ez a földi élet van, felesleges Isten bocsánata. Nem éppen a feltámadásba és az örök életbe vetett hit meggyöngülése, a gyakorlati ateizmus rejlik a gyónás válsága mögött is?
A Hiszekegy végig az örök életről, az üdvösségről szól: előbb a forrásról beszél, majd az útjáról, végül dicsőséges céljára tér rá. Az idők kezdete előttől a boldog beteljesedésig az egész üdvtörténetet átíveli. Összefoglalja az okot, az eszközt és a célt, amely az értelmét adja minden ember életének.

Fr. Dr. Barsi Balázs OFM: Hitünk foglalata c. könyvéből


Rónay György: A folttalan

Ült az út szélén az Úr és jeleket rajzolt a porba.
És jött a vámos és megállt előtte és sorolta:
Hogy milyen sokat vétkezett és mennyit csalt a pénzváltóasztaloknál.
Jaj nekem!- jajgatott- Alábbvaló vagyok a legeslegalábbvalónál!
Az Úr föl sem nézett a porból, árnyékából is látta, hogy ki az.
Menj!-mondta- s többé ne tedd, s az vessen rád követ ki szent, igaz!
És ült az útfélen tovább és jeleket rajzolt a porba.
Jött a lator, fejét nyakába húzta, és gyanakodva lesett néha hátra.
Majd látva, hogy a poroszlók mind elmaradtak, megállt az Úr előtt és zihálva szólt:
Én vagyok a gonosztevők gonosztevője, aki betört, utonállt és rabolt.
Az Úr föl se nézett a porból, árnyékából is látta, hogy ki áll ott.
Menj békével, s az törjön pálcát fölötted, ki felebarátjának sosem ártott!
És ült tovább az út felén, s rajzolgatta a jeleket.
És tébolyodva jött a bölcs és homlokát fogdosta, mint a részegek.
Megállt az Úr előtt s motyogva szólt:
Számításaim tévesek, hidat terveztem és a híd leszakadt, házat terveztem és a ház összedőlt.
Nálam szánandóbb nyomorultat nem hordott még a föld.
Az Úr föl sem nézett a porból, árnyékán látta, hogy a bölcs remeg.
Menj békén,- mondta - s az ítéljen el, aki még sosem tévedett.


És ült az útfélen tovább és jeleket rajzolgatott.
És jött a bűnös asszony, kibontott haját tépdeste sikoltva.
Méltó vagyok a gyehenna tüzére. Megérdemlem, hogy undorodva köpjenek le.
Mert meggyaláztam testemet, mert bujálkodtam bordélyokban henteregve!
Jaj nem is asszony vagyok én csak vinnyogó szuka, utolsó cafat, rongy, cemende!
Az Úr még csak föl sem tekintett, úgy hallgatta, a szajha asszony mit beszél.
Menj békén, - szólt – s az vessen rád követ, ki egészen fehér.
És ült tovább az út felén és rajzolgatott, kezében egy darabka ág.
És akkor jött, ki szentül igaznak és feddhetetlennek tartotta magát.
Megállt az Úr előtt és leszólt hozzá a magasból:
Elbeszélgetnék veled egy kicsit, ha nem haragszol.
Utálom ezt a csürhe népet, a vámost, aki csal. A latrot, aki betör és rabol.
A bölcset, aki oktalannak bizonyult, meg a hamis tanút, aki ahogy szél fúj, úgy hajol.
S ezt a világ szégyene szajhát, ki mindenkivel összeáll.
Fújj csőcselék! De ami engem illet én tisztán tartottam magam,
Okosan jártam. Lábam elé néztem, nem is gázoltam sárba, szennybe, ürülékbe.
Tiszta maradtam. Annyi folt sincs a ruhámon, mint a kisujjad körme feketéje.
Méltó vagyok rá, láthatod, hogy barátod legyek és leüljek melléd pihenni,
ha adsz magad mellett egy kis helyet.
Az Úr szétroppantotta ujja közt a kis darab fát, s fölnézett az út porából.
Pusztulj!-mondta- Langyos vagy, kiköplek a számból!

Lap tetejére
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz